Dr. Farkas Emil, a Zentai Közkórház sebészeti osztályának osztályvezető főorvosa Zenta város legrangosabb elismerésében részesült, a város napján Pro Urbe díjjal tüntették ki. A szakmában a laporoszkópiás sebészet itteni úttörőjeként tartják számon, és neki köszönhető, hogy a Zentai Közkórházban az országban elsők között honosodott meg a laporoszkópiás módszer. Érdemeit elismerések követték, köztük a Magyar Sebésztársaságé, melynek Sebészeti Endoszkópos Szekciója 2011-ben Veres János Emlékéremmel jutalmazta, tavaly Magyar Arany Érdemkereszttel tüntette ki a magyar állam, és most, nyugdíjba vonulása napjaiban, a város, amelyért a legtöbbet tett, a legrangosabb elismeréssel mondott neki köszönetet.
El kell tudni fogadni az idő múlását – vallja a híres sebész (Fotó: Herédi Krisztián)
Dr. Farkas Emillel a kezdetekről, a laporoszkópiás eljárás meghonosításáról, és magáról a sebészetről beszélgettünk, érintve a nyugdíjba vonulását, a családját és további terveit.
Mikor döntötte el, hogy orvos, és azon belül sebész lesz?
– Engem az irodalom érdekelt, irodalmi szakkörre jártam, és Adán, a Cseh Károly iskolában a Fáklya című iskolai lapnak voltam a szerkesztője, a rádiónál riporterkedtem, a Jó Pajtásnak és később a Magyar Szónak is írtam. Mikor másodikos gimnazista voltam, közlekedési balesetet szenvedtem és bekerültem a zentai kórház sebészeti osztályára, és akkor döntöttem el, hogy sebész leszek. Az orvosok felelősségtudata és gyors reagálása hatott rám ilyen mélyen, de az irodalomról azért nem mondtam le. Szegeden az egyetemi évek kezdetén még írogattam verseket, irodalmi esteken tevékenykedtem, de aztán a tanulnivaló annyira megszaporodott, hogy az irodalom tejesen háttérbe szorult. Az orvosi egyetemre kellett koncentrálnom, és habár néha a penge élén táncoltam, időre meglett minden vizsgám, és diplomázás utána vissza is jöttem Adára dolgozni az egészségházba. Akkoriban nehezen lehetett szakosításhoz jutni, és nekem sem ment egyszerűen, pedig négy évet töltöttem az általános praxisban, de hiába próbálkoztam Szabadkán is, Kikindán is, nem sikerült. Végül Magyarországon kaptam szakosítást, fel is mondtam Adán, és mindezek után mégis találtak megoldást, úgyhogy a szakosításom felét az adai egészségház pénzelte, a másik felét meg a zentai kórház. Így Adán rendeltem, Zentán operáltam, majd a zentai kórház teljesen átvett, és így az egész munkaidőmet Zentán töltöttem.
Dr. Farkas Emil szerint sebésztársaival a laporoszkópiás sebészet úttörői voltak (Fotó: Herédi Krisztián)
Nem csábították nagyobb, felszereltebb kórházakba?
– De, több ajánlatot is kaptam, Újvidékre is és máshová is hívtak, de mindig idegenkedtem a nagyvárostól. Szegedet sem tudtam megszokni, én a kisvárosi létet szeretem. Egy kisvárosi kórházban egyébként mindig nagyobb felelősség hárul a sebészre, hiszen nullától 24 óráig egyedül van, és nemcsak a szűk szakmai sebészetet kell ellátnia, hanem egy kicsit mindenhez értenie kell. A pályám kezdetén sokkal több mindent el kellett végezni, prosztatát is operáltam, oszteoszintézist csináltam, a gyermeksebészeten belül is elvégeztünk kisebb beavatkozásokat. Ma ez már nem így megy. Akkoriban sokkal több tudásra volt szükség, hiszen nem volt ultrahangos készülék, nem volt ez a rengeteg műszer. Újházi Gyula bácsi sebész mondta mindig, hogy a kezünk az ultrahang. Azóta nagyot változott a sebészet, papírokhoz van kötve, csak a CT-t, a laboreredményeket nézzük, vagyis mintha elszemélytelenedett volna a pálya. A sebész sokkal többet foglalkozik a gép nyomkodásával, mint a beteggel magával, és az adminisztrálás tovább tart, mint a vizsgálat. Ma az orvosok már annyira szűk szakágakban tevékenykednek, hogy nem is az embert vizsgálják, hanem csak egyes testrészeit, az egészet nem nézik. Ezt kellene valahogy visszafordítani, emberközelibbé tenni.
Harminchat éven át operált. Hogyan látja, kiből válhat jó sebész?
– Rendkívül fontos a hozzáállás, empátia nélkül ezt nem lehet művelni. Minden beteg fontos, és számára az ő betegsége a legfontosabb, és ezzel tisztában kell lenni. Én minden bemosakodás alkalmával arra gondoltam, hogy milyen lehetőséget adott a kezembe az Isten, hogy egy tudatán kívüli ember testébe belenyúlhatok és jót tehetek vele, megmenthetem, meghosszabbíthatom az életét. Nagyon sok jó szándék kell hozzá, és az eredményesség a legfőbb cél. Azt kell szem előtt tartani, hogy a műtétet biztonságosan be tudjuk fejezni és ennek mindent alá kell vetni.
Nyugdíjas éveiben több időt szeretne a Tiszán tölteni, és talán irodalommal is foglalkozik majd (Fotó: Herédi Krisztián)
A laporoszkópiás sebészet az ön vezetésével honosodott meg a zentai kórházban és aztán terjedt el szélesebb körben az országban is. Kitől és hogyan tanulta ezt a kilencvenes években újdonságnak számító eljárást és hogyan fogadták a szakmában?
– 1990-ben találkoztam először a laporoszkópiás sebészettel. Georg Berci, magyar származású amerikai sebész százvalahány műtétet mutatott be Budapesten a Magyar Sebész Társaság kongresszusán, de akkor még nem vettem komolyan. Két évvel később Debrecenben több, mint 300 esetet mutattak be, melyeket a magyar sebészeti klinikákon végeztek el, és akkor már jobban felfigyeltem rá, mígnem 1994-ben Ihász Mihály professzor Budapesten tizenkétezer epeműtét szövődményeiről számolt be, és akkor született meg bennem a döntés, hogy ezzel igenis foglalkozni kell, és nem egyszer valamikor, hanem most azonnal. Az volt a szerencsém, hogy olyan tanítómestereim voltak, akik nem ellenezték, hogy ezzel foglalkozzam. Nem is támogattak különösebben, és nem is nagyon hittek benne, hiszen egy klasszikus sebész számára az, hogy egy lyukon keresztül látunk majd valamit, az nem túl kecsegtető. Mondtam nekik, hogy négy évvel ezelőtt én is így gondoltam, de olyan dolgokat fognak látni a műszer révén, amilyeneket harminc év alatt a sebészetben soha. Amikor kezdtük, akkora volt a monitor, mint egy A4-es papírlap, most meg mint egy hatalmas ablak, és akkora a nagyítás, hogy a vörös vértesteket is lehet látni.
Az indulás nehéz volt. Miközben tanulni jártunk, műszerünk nem volt, így először azt kellett beszerezni. Tele voltam energiával és ambícióval, és én magam jártam vállalatról vállalatra és gyűjtöttem össze rá a több mint százezer márkát. A pénz összejött, de a behozatala nem volt egyszerű, hiszen akkor Jugoszlávia zárlat alatt volt, nem lehetett behozni ilyen dolgokat. Végül egy volt évfolyamtársammal tudtuk ezt megoldani, aki egy olyan cégnek dolgozott, mely ilyen gépeket forgalmazott, és rajta keresztül jutottunk hozzá az első laporoszkópiás toronyhoz. Mindeközben mi a sebésztársaimmal olyan helyre jártunk tanulni, ahol laporoszkópiával dolgoztak. Soha nem sajátítottam ki magamnak a tanulás lehetőségét, én mindenkit magammal vittem, aki érdeklődött a laporoszkópia iránt, mert mindig úgy gondolkoztam, hogy minél többen értünk hozzá, annál jobb a zentai kórháznak és a pácienseknek. Mórra jártunk tanulni, ahol kettesével asszisztáltunk Tóth professzornak, majd amikor 25 évvel ezelőtt elvégeztük Zentán az első műtétet, akkor elhívtuk a móri kollégákat, hogy ők segítsenek nekünk. Ugyanígy tettem én is a későbbiekben, amikor már én tanítottam az ittenieket Nišben, Kosovska Mitrovicán, Kragujevacon, Újvidéken, vagy bárhol máshol. Olyan szerencsés helyzetben voltunk tehát mi itt Zentán, hogy a laporoszkópiás sebészet úttörői lehettünk, és éltünk is a helyzettel.
Mit szólt a szakma és a páciensek az új módszerhez?
– Minél idősebb volt egy sebész, annál nehezebben szánta rá magát a szemléletváltásra, de a betegek eldöntötték, melyik módszert akarják. Gyorsan terjedt a hír, hogy a laporoszkópiás műtétből gyorsabb a felépülés, előnyösebb a betegnek, így a páciensek oda mentek, ahol laporoszkópiával dolgoztak. Amíg addig itt évente 200 epeműtétet végeztünk, azokban az években 500–600-at. A betegek azt sem tudták, hol van Zenta, de megkeresték a térképen és jöttek messziről is, és ez is sok mindent hozzátett a zentai kórház hírnevéhez. Egyetemi tanárok, gyárak igazgatói jöttek hozzánk megműttetni magukat. Annak idején a jugoszláv sebésztársaság igazgatójával egy élő műsorban a laporoszkópiáról beszélgettek, és megkérdezték tőle, ő hol műttetné meg magát, mire ő azt válaszolta, hogy Farkas Emilnél Zentán. Nem is vették tőle jó néven, hiszen a belgrádi sebészeti klinika vezetője, ismert sebész volt, nyilván más választ vártak tőle.
Dr. Farkas Emil: A jó sebész a szakértelem mellett nagyfokú empátiával is meg van áldva (Fotó: Herédi Krisztián)
Néhány héttel ezelőtt töltötte el utolsó munkanapját a zentai kórházban, ugyanis nyugdíjba vonul. Hogyan lehet ennyi év után megválni a szikétől, mennyire nehéz megtenni ezt a lépést?
– Mindennek megvan a maga ideje, és én képes vagyok elfogadni az idő múlását, a változást. Harminchat évet töltöttem a sebészeten és nyugodtan megyek el, hiszen egy fiatal és jó csapatot hagyok magam mögött. A laporoszkópiához kiváló eszközük van, hiszen tavaly a magyar kormány révén olyan laporoszkópiás toronyhoz jutottunk, melyhez fogható nincs egész Szerbiában, és Magyarországon is talán egy-két helyen. A zentai kórház sebészeti osztályán a sebészek jó része közel negyvenéves, vagyis életük teljében vannak, mintegy tízéves sebésztapasztalattal, becsülettel végzik a munkájukat, úgyhogy én ezen a téren nyugodt vagyok. Azt jól tudják, hogy rám bármikor számíthatnak, fordulhatnak hozzám segítségért, de utat kell engedni a következő generációnak, nem kell görcsösen ragaszkodni a dolgokhoz. Én mindig ezt az elvet tartottam szem előtt, ezért is tanítottam széles körben a laporoszkópiás sebészetet. Nem az volt a célom, hogy csak én tudjam egyedül, és nélkülözhetetlen legyek, hanem az, hogy minél többen megtanulják, és minél többen tudják biztonsággal, szakértelemmel végezni.
Magánklinikákon tervez-e praktizálni a nyugdíjas éveiben?
– Már több helyről megkerestek, de még nem döntöttem ez ügyben, gondolkodom rajta. Szeretem a Tiszát, a vizet, ha csak lehet, mindennap lent vagyok. Eddig erre nem volt elég időm, és ezt most élvezem. Ha a feleségem délelőtt dolgozik, alig várom, hogy hazajöjjön, és a délutánt a vízen töltsük. Van egy kisebb hajónk, felszereltebb csónakunk – nem is tudom, minek nevezzem – és azzal néhány éve a Fekete tengerig elmentünk több hajó kíséretében. A nyár végén Ezüsttón voltunk lent a hajóval, szóval szeretünk a Tiszán, szívesen ott is alszunk, és mindig olyan helyet keresünk, ahol nyugalom van. Ott lehorgonyzunk, és élvezzük a napsütést, a csöndet, a víz illatát. Ezen kívül sok könyvet el kell olvasnom, olyanokat is, amelyeket már valamikor olvastam, de ismét meg szeretném tenni, meg olyanokat is, melyek még soha nem kerültek sorra. Lehet, hogy majd írni is fogok, mert sok minden van bennem. Az unokáim sajnos messze vannak, de azért szeretnék rájuk is több időt szánni, és habár már szaladni nem nagyon bírok utánuk, elámítani még el tudom őket.
