Egy idős néni ácsorog a bankautomata mellett, amikor lezárom a kerékpárt, nézelődik, úgy tűnik, mintha pihenni állt volna meg néhány pillanatra. Belépek az automatának is „otthont adó” üzletbe, lebonyolítom a vásárlást. Amikor ismét odakint vagyok, látom, ahogy a néni továbbra is az előbbi helyen tartózkodik. Kizárom a biciklit, lassan tolni kezdem az idős hölgy felé haladva. Már közeledve hozzá azonnal észlelem, hogy tekintetét rám szegezte, mindjárt meg is fog szólítani:
– Fiatalember, egy kis segítségre lenne szükségem, mondja.
Fotó: Gergely Árpád
Egy pillanatra elgondolkodom, amikor a nagyvárosban segítséget kérnek az embertől, két okból teszik: vagy pénzt akarnak tőle kérni ilyen-olyan csellel, néha őszintén, ritkább esetben mobiltelefont egy rövid hívás elintézése céljából. Tudtam, hogy itt most nem erről lesz szó, s mielőtt még bármit mondtam volna, a néni maga adja elő, mennyire túlbonyolították a bankautomata használatát, „semmi sincs már úgy a képernyőn, ahogyan eddig, egyszerűen nem lehet tudni, mit és hol kell megnyomni”. Válaszolok, természetesen segítek, csak arra vigyázzunk, nehogy lássam a pin kódot a kártyához… A kód esetleges felfedése miatti aggodalmam mosolyra fakasztja, egyértelművé válik számomra, hogy a legkisebb gondja is nagyobb most annál, minthogy ilyesmi miatt aggódna. Különben is elég bizalomgerjesztő lehetett az arcom, ha minimum tíz perces várakozás és nézelődés után éppen engem szólított meg a nagymama. Elmagyarázom, megmutatom, mit hogyan kell. Mondja, először csak az egyenleget akarja megnézni. Kárnak, mert fejből is tudja, mielőtt az automata bármit is mutatott volna, már mondja, hogy „kilencezer dinárral vagyok mínuszban, s még lennie kell tizenegyezernek”. Valóban ezt az eredményt mutatja ki a gép is. – Most felveszek ezer dinárt. Én csinálom, te leszel az ellenőr! – mondja határozottan, s magam is ezt a megoldást tartom a legjobbnak tanulás céljából. Megtörténik, egy kisebb bökkenő és segítség után hozzájut a néni az ezer dinárhoz, két ötszázast dob ki az automata. Nagyon szépen megköszöni a valóban semmiségnek számító segítséget, s hálája jeléül ide akarja nekem adni az egyik ötszázast. Esküszöm, akkor sem fogadtam volna el, ha korábban nem láttam volna, hogy már így is a mínuszok mínuszát éli fel a nyugdíjas, akkor sem, ha hatszázezer dinárt mutatott volna a képernyő lekérdezéskor, de valóban átfutott az agyamon az is: jó ég, miért venném én el ezt a pénzt egy ilyen apróságért egy láthatóan tisztességes, szegény sorsú embertől. Ha az automaták világában nem is találja fel magát olyan könnyen a néni, azt hiszem, a szemeimből és a finom elutasításomból azonnal kiolvasta ezt a gondolatot, ami miatt szinte elszégyelltem magam.
– Rendben van – mondja nekem búcsúzás előtt – hátha ez az új kormány majd többet is tesz a számlára… Kedves mosollyal elköszönünk egymástól, bennem pedig a legkülönfélébb gondolatok kavarognak. Először is az, hogy miért nem tudom ügyesebben leplezni a gondolataimat, másodszor, hogy remélem nem sértettem meg azzal, hogy nem akartam elvenni a kétperces kurzusért felkínált igen bőkezű ajándékot, harmadsorban pedig – politikai újságírással foglalkozó személyre jellemző ártalomként – az, nincs igazam, amikor szerintem egyes történéseket a politikai színtéren rajtam kívül már senki sem követ: itt van, még a bankautomata előtt álló kisnyugdíjas is tudja, hogy az államfő aznap este fogja bejelenteni, ki lesz az új kormány vezetője.
Az életben, úgy tűnik, mindig történik valami, ami rácáfol egy meggyőződésre, ami kérdéseket szegez neki az embernek akkor is, ha azt hitte, kérdések fel sem merülhetnek. Aznap este valóban megtörtént a kormányalakító megnevezése, meglepetés nem volt, Aleksandar Vučić ismét Ana Brnabićot jelölte erre a tisztségre, így sokan nem értik, miért kellett három és fél hónapot várni minderre. Két héten belül megalakulhat egyes bejelentések szerint a kabinet is. Az esti sajtótájékoztatót a délutáni történések fényében valahogyan mégis egészen más szemszögből néztem. Ugyanazt a sajtótájékoztatót, ugyanazokat az elhangzott célkitűzéseket egészen másként értelmeztem. Valahogyan arra az álláspontra jutottam, hogy az emberekben meglehetősen vegyes érzések vannak a hatalommal, az államvezetőséggel kapcsolatban. Megvan bennük a remény, de nem szeretnének most már hosszasan várakozni annak beteljesüléséig. Persze, minderre nemcsak a szóban forgó eset vezetett rá, az elmúlt évek kommunikációinak a tapasztalata ez, melyet most ismét megerősített valami. Valami, amiről néha már azt hittem, egyszerű közömbösségként él tovább a jelenben, mégis várakozásnak, elvárásnak, reménynek, s elégedetlenségnek a keveréke is egyben.
Rengeteg tisztességes, dolgos, jobb sorsa érdemes ember él még mindig ebben az országban. Nem adják fel akkor sem, amikor nehéz, de nagyon szeretnék már, ha sokkal könnyebb lenne. Valamennyien a szebb holnap reményében hajtják álomra fejüket minden este. Reméljük azt, hogy valamennyiükért, mindannyiunkért dolgozni fog majd az új kormány. Nem botrányokról, korrupcióról, csalásokról akarunk hallani a következő négy évben sem. A kormánynak hatalmas támogatottsága lesz a parlamentben a választások eredményének következtében. Reméljük, nem ringatja magát majd abba az álomba, hogy ez a támogatottság elég is lesz a következő négy év „átvészeléséhez”. Az eddiginél is több eredményre, felmutatható sikerre lesz szüksége ahhoz, hogy hosszú ideig élvezze a szavazók bizalmát. Munkára fel!
