Beomlott kánonok

Nemzeti ünnepünk alkalmából a héten Fekete J. József irodalomtörténész, író, kritikus, publicista Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetésben részesült. A József Attila- és Arany János-díjas alkotóval a magyar irodalomban uralkodó állapotokról, az irodalmi érték fogalmáról, a kritika funkciójáról, az újságírásról, Szentkuthy Miklósról, nem utolsósorban Nyugat-Bácskáról beszélgettünk.

A magyar társadalom, azon belül a magyar irodalom, végtelenül megosztott. Míg a rendszerváltás idején, harminc évvel ezelőtt az volt az irodalmi diskurzus tárgya, hogy a nyugati és a határon túli magyar irodalmak önálló irodalmi entitások vagy az egyetemes magyar irodalom részét képezik-e, mára már inkább az a kérdés, hogy a különböző kánonok alapján szerveződő, egymás mellett párhuzamosan létező magyar irodalmaknak hol a helyük az egyetlen magyar irodalmon belül. Irodalomtörténészként és kritikusként milyennek látod jelenleg a magyar irodalom állapotát?

– A megosztottság a magyar irodalom rákfenéje. Mindig is voltak olyan belső ütközési pontjai, amelyek fölött jól el lehetett perlekedni: ez urbánus, az népies, ez alanyi, amaz közösségi, ez fasiszta, az kommunista, ez balliberális, amaz a Fidesz szekértolója… A politikai címkézgetés hevében valójában nem is az irodalomról esik szó, hanem szerzőkről, szerzői csoportosulásokról, önmaguk súlytalansága alatt bedőlő kánonokról. Mire megtanultunk eligazodni a kánonok közt, addigra azok beomlottak, és nincsen újabb kapaszkodó, csak vita, egymásra mutogatás, kizárólagosság. Zárjuk rövidre: nem az irodalom körül folyik a permanens vita, hanem azok között, akik az irodalmi alkotásokról szeretnének minél több bőrt és minél vastagabb bundát lenyúzni, minden tekintetben.

Megítélésed szerint ez a megosztottság milyen hatást gyakorol a magyar irodalmon belüli történésekre – és ez hogyan csapódik le nálunk, Vajdaságban?

– Hozzánk elérve lecsendesült a hullámverés, ide inkább a magyarországi történések híre jut el, mintsem azok hatása. Természetesen befolyással vannak az itteni alkotókra, különben nem beszélhetnénk egyetemes magyar irodalomról, amelyen belül a megosztottság régen kizárta már az „egységes” jelzőt. Vajdaságban létrejött a könyvkiadás pluralizmusa, az alkotói műhelyek sora, és itt is az újdonságok kiverték a biztosítékot, például a HÍD Kör, meg a DNS esetében, de aztán fájdalommentesen helyrerázódott minden. Ám az ilyen kiegyenlítődéseknek mindig vannak áldozatai. Bizony, nálunk is kerültek indexre kiváló alkotók, akiknek műveit senki se hajlandó megjelentetni. Nem politikai és nem poétikai okok miatt, hanem az emberi kicsinyesség folyományaként.

Mit ér az irodalom, ha magyar? – veti fel a kérdést egyik tanulmányköteted. Hogyan látod: mit ér? Meg lehet-e ezt egyáltalán állapítani a rendelkezésünkre álló tényezők alapján? Mégis: ha összeveted az általad olvasott fordításköteteket és a magyar műveket: hol a magyar irodalom helye? Ennek kapcsán felmerül a következő kérdés: vajon a legmegfelelőbb magyar művek kerülnek-e fordításra?

– Az irodalmi érték fogalma olyannyira képlékeny, hogy voltaképpen nincsen eszközünk a mértéke meghatározására. Sikeresnek mondjuk a nagy példányszámban elkelt alkotásokat, de azokat is, amelyek rangos díjakat szereztek szerzőjüknek, feltételezzük, hogy jelentős értéket képviselnek azok a művek, amelyeket napról napra pofánkba vág a média, vagy amelyeket az állam futtat külföldi könyvvásárokon. A fordításra kerülő művek soha nem képesek az adott nyelvterület irodalmi értékeit annak teljességében képviselni. Azt fordítják le, amire valaki pénzt ad. Az iráni születésű, Amerikában élő Rainer J. Hanshe irodalomtörténész, a Contra Mundum Press kiadó vezetője, a Hyperion folyóirat szerkesztője mondta nekem egyszer, hogy ha a magyar állam a múlt század 30-as, 40- es éveiben nem azoknak a szerzőknek a fordítását szorgalmazza, akikét, hanem Szentkuthy Miklóst viszi nemzetközi terepre, Európa irodalma nagy valószínűséggel teljesen másként alakult volna a XX. század végére, sőt, akár a világirodalom is más képet mutatna. Ennyi múlhat egy jó vagy egy rossz döntésen. Az irodalom ugyanis szubjektív dolog, abból soha nem sült ki jó dolog, ha egy érdekcsoport saját érdekeit kívánja ráerőltetni – értékként jelölvén azt – az olvasóra.

Egy helyen azt írod, hogy a kritika egyik funkcióját a marketing vette át, amely hatékonyan, nem ritkán gátlástalanul él eszközeivel, amelyek nem a mű által nyújtott esztétikai élményre hívják fel a figyelmet, hanem a könyv eladhatósága érdekében teremtenek profitorientált értékrendszert. Ez a bizonyos „profitorientált értékrendszer” mekkora mértékben tudja befolyásolni az irodalom alakulását? És ilyen helyzetben hogyan módosul a kritika funkciója?

– Az irodalomkritika előbb a válogatás, majd a megértés, és végül az értékelés műfaja. Ha a kritikus valamiről nem ír, azzal is véleményt nyilvánít. Csak arról írhat, amit megértett, értelmezett, és ezt követően igyekeznie kell saját élményét elhelyezni az olvasó értékhorizontján. Nincsenek objektív eszközei, ezért vállalnia és hangoztatnia kell saját szubjektivitását. Ez az egyik út, amit választhat, a másik pedig, hogy fölkéredzkedik valamelyik médium bérlistájára, és konzumkritikákat ír a könyvkiadók profitjának növelése céljából. A harmadik útra a már említett Hanshe úr a példa. Fölfedezte magának Szentkuthyt, és nekiállt összkiadást létrehozni az USA piacára. A fordítást egy londoni szakemberre bízta, mert a magyar polgári író mondatai bizonyára furcsán hangoznának amerikai angol nyelven.

Felelős szerkesztői, műsorigazgatói és megbízott igazgatói minősítésben majdnem harminc esztendőt töltöttél el a Zombori Rádióban, egy évtizede a Magyar Szó munkatársa vagy. Újságírói munkásságod hogyan kapcsolódik szépírói és irodalomtörténészi tevékenységedhez?

– Az újságírás naprakészségre tanított, és időbeli pontosságra. Rádiósként tudtam, hány perc áll rendelkezésemre, vagy éppen mennyi időt kell kitöltenem, és mikorra kell elkészülnöm az anyaggal. A nyomtatott sajtóban ugyanez a helyzet, vagyis az újságírás járulékos adalék a szépirodalmi és irodalomtörténészi munkámban: pontosságra és fegyelemre int.

A Berta Ferenc Zsebszínház vezetőjeként éveken át havi rendszerességgel készítettétek Győrfi Sándorral és Klárával közösen a Találkozások című műsort, amelynek keretében számos jeles vajdasági és magyarországi alkotó – író, költő, képzőművész, újságíró, zenész, színész stb. – lépett fel Zomborban, nem mellékesen: mindig nagyszámú közönség előtt. Visszatekintve, a rendezvénysorozat hogyan járult hozzá a zombori magyar kulturális élethez, illetve a közösség szellemi gyarapodásához, és mennyire érződik ma a hiánya?

– Tizenöt év munkája volt a Találkozások. Visszatekintve, ez az időszak a zombori magyarság kultúrtörténetének immár kitörölhetetlen része. Történetének kezdetét monografikus stílusban és igénnyel meg is írta Beke Ottó. Ezt a munkát kellene folytatni, mert ahogy haladunk, elvesznek az adatok, miként az emlékezők is. A közönségből sokan elhaláloztak az elmúlt húsz évben, a Zsebszínház Kisegyüttesének egyetlen tagja sincs már életben, miként a Győrfi házaspár sem. Ma is megkérdezik, miért szakadt meg a sorozat, mikor lesz folytatása. Azt szoktam válaszolni, hogy szabad a pálya, be lehet állni a szekér elé, húzni, vagy mögé, tolni. De nincsen vállalkozó.

Egyaránt igényes újságírói, irodalomtörténészi, szépírói és művelődésszervezői munkásságodban mennyire fontos tényező Nyugat-Bácska?

– Meghatározó! Soha nem hagytam el hosszabb időre, miként Nyugat-Bácska se hagyott el soha engem. A Találkozásokat elvittük a falvainkba, sőt, távolabbra is, amerre megfordulok, ma is szeretettel köszöntenek. Zombor pedig nem a szívem csücske, hanem egyenesen a közepe! Pedig csak fogadott szülővárosom, hiszen csupán jöttment vagyok a városban.

Míg kritikusi és irodalomtörténészi műveid a J. betűvel kiegészített polgári neved alatt publikálod, szépirodalmi munkásságodhoz független alkotói entitásokat kreáltál. Közülük Nettitia K. Froese, Mihályi Czobor és Ephemeria Silver önálló kötettel is rendelkeznek. Miért fontos számodra, hogy szépirodalmi alkotásaid különböző nevek alatt jelenjenek meg, és milyen a kapcsolat szerzői entitásaid között, hogyan férnek meg egymás mellett?

– Az alkotói entitások önálló stílusok, elbeszélői nyelvek, gondolkodásmódok, és ami a legfontosabb, egyik se lenne képes megírni azt, amit a másik. Egy érdekesség, hogy nem az entitás (leegyszerűsítve: álnév) teremti meg a szövegeket, hanem a szövegek követelik ki, hogy éppen ki legyen a szerzőjük. Ezek az entitások, meg egy sor másik jól megférnek a fejemben, nem irigykednek egymásra, de ha valamelyik éppen ír, a többiek a válla fölött belelesnek a szövegbe, és olykor – gátlástalanul – lopnak egymástól. Mintha valóban élő személyek lennének.

Irodalomtörténészi munkásságod jelentős részét a már említett Szentkuthy Miklós munkásságának és életének a tanulmányozása teszi ki. Eddig egy nagymonográfia és négy karcsúbb könyved jelent meg a témában, de más köteteidben is találkozhatunk Szentkuthyval foglalkozó esszével és tanulmánnyal. Magánynapló című munkanaplódban a következőt jegyezted fel: „Halálom lesz ez az egyetlen téma, ez az egyetlen stílus.” Mi az, ami megragadott Szentkuthynál, és számíthatunk-e újabb könyvre a témában?

– Voltaképpen képtelen vagyok bármiről is úgy beszélni és írni, hogy Szentkuthyt ne keverjem bele. Életmeghatározó élmény volt találkozni művével, hát még vele! Számomra ő az ideális ember: millió félelemmel és frusztrációval viaskodik folyamatosan, minden kezébe kerülőt elolvas, minden oldalról megvizsgál és azonnal kommentál, így kerülnek nagy ívű regényeibe a mindennapok semmisségei az élet misztériumai (szerelem, halál, születés…) mellé. Elképesztő tudását soha nem fitogtatja, de folytonosan tanít. Szinte már nem is emberi lény. Pedig nagyon is az: iszik, dohányzik, csajozik. Szerintem egy ilyen figurát még kitalálni is nehéz lenne. Most, hogy említed, valóban összeállíthatnék egy újabb Szentkuthy-központú kötetet, van is hozzá elegendő anyagom. Csakhogy én soha nem foglalkoztam saját köteteimmel. Ha a kiadó kért, adtam kéziratot, de előre soha nem tervezgettem, hogy majd ezt vagy azt kötetbe kell szerkesztenem. De most megpiszkáltad a fantáziám.

„Élni nem kell, írni kell” – írja egy helyen Szentkuthy. Hogyan éled meg a meglátását?

– Sajnos nagyon is élesben. Egyre távolodom az élettől, legalábbis a fizikai mobilitás tekintetében, az élet kiürülő helyét az írás tölti be.