Akikre mindenki családtagként tekint

Mindent igyekszik úgy csinálni, ahogyan mondják neki, ezért is szeretik annyira azok a majdányi és rábéi idős személyek, akiknek rendszeresen segít a mindennapi teendők elvégzésében, mondja. Cene Mónika a helyi közösség által megvalósított közmunkaprogram keretében nyolc-tíz háztartást látogat rendszeresen a két faluban, ahol nemcsak segítője, hanem lelki támasza is a segítségre szoruló idős személyeknek. A program keretében jelenleg két személyt foglalkoztatnak.

Lassú léptekkel és széles mosollyal indul a bejárati ajtó felé a majdányi Bodó Katalin, amikor Mónika bekiabál neki, ezzel jelezve, hogy megérkeztünk. Ahogyan mindig, most is nagy örömmel fogadja a fiatalasszonyt, hiszen nagyon sokat segít neki a mindennapokban. Katica néni büszkén újságolja, hogy már a nyolcvanon is túl van, majd némi panasszal a hangjában hozzáteszi, hogy már több mint tíz éve komoly fájdalmakkal él. Az ő keze már rég kidolgozta magát, szögezi le keserédes mosollyal az arcán.

– Nagyon jól jön az a segítség, amit kapunk, el sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok érte. Elégedett vagyok Mónika munkájával, hiszen mindent pontosan úgy csinál, ahogyan az nekem a legjobban megfelel – meséli Katica néni, hozzátéve, mind a házi, mind a ház körüli munkák elvégzésében nagyon sokat segít neki a fiatalasszony, aki jelenleg hetente egyszer látogatja meg. Nem tagadja, abban bízik, hogy a téli időszakban, amikor a tűzrevaló becipelésében is segítségre lesz szüksége, gyakrabban is betér majd hozzá.

A helyi közösség néhány hónapja sikeresen pályázott az illetékes tartományi titkárságnál a falubeli idős személyek mindennapjait jelentős mértékben megkönnyítő személyek foglalkoztatására, aminek köszönhetően a projektum keretében jelenleg két főt tudnak alkalmazni, Cene Mónikát, aki már korábban is végzett ilyen jellegű tevékenységet a két faluban, valamint Topolcsányi Ferencet, aki most kapcsolódott be első ízben ebbe a programba.

– Mónika főleg a házimunkák elvégzésében segít az idős és beteg személyeknek, beleértve egyebek mellett a főzést, a mosást, a takarítást, sőt, néha még meszelni is szokott náluk. De talán nem túlzás azt állítani, hogy bizonyos esetekben nem is annyira maga az elvégzett munka az elsődleges fontosságú, hanem sokkal inkább az, hogy valaki ajtót nyisson rájuk, és valakivel meg tudják osztani a gondjaikat, bajaikat – magyarázza Vass Verica, a Majdány–Rábé helyi közösség titkára.

– Az orvos heti egy alkalommal jár ki hozzánk, és mivel a helyi közösség irodájának ajtaja szemközt helyezkedik el az orvosi rendelő ajtajával, mondhatom, hogy valóságos klubhangulat szokott kialakulni a rendelés napján, hiszen akármilyen betegek is az emberek, ha elkezdenek beszélgetni és nosztalgiázni, egy kicsivel máris jobban érzik magukat. Ebből is látszik, hogy mennyire igénylik a társaságot. Elöregszik, elfogy a falu. Rábénak jelenleg hetven-nyolcvan lakosa van, Majdány egy kicsivel nagyobb, de száznyolcvannál itt sem vagyunk többen. Eléggé ingerszegény környezetben élünk, sokak számára csak a rádió meg a televízió jelenti az egyetlen szórakozási lehetőséget, éppen ezért rendkívül fontos, hogy összetartsunk, és minél inkább felkaroljuk azokat, akik erre rászorulnak. Ennek jegyében indítottuk el ezt a programot is – teszi hozzá a helyi közösség titkára, akinek elmondása szerint Mónika jelenleg nyolc-tíz háztartást látogat rendszeresen. Ezek között vannak olyanok, amelyekbe hetente betér, de akad néhány olyan is, amelyekbe nem megy minden héten, csak akkor, ha szólnak neki, hogy valamire szükségük van.

– A tapasztalataink azt mutatják, hogy az idős személyeknek nagyon sokat jelent ez a segítség, hiszen mindig óriási szeretettel fogadnak, és állandóan azt kérdezgetik tőlem, hogy mikor megyek hozzájuk legközelebb – hangsúlyozza Mónika. – Az emberek nagyon igénylik azt, hogy valaki meghallgassa őket. Olykor az is előfordul, hogy azt mondják, hagyjuk legközelebbre a munkát, inkább csak hallgassam meg őket, mert az sokkal fontosabb nekik. A leggyakrabban azonban együtt jár a kettő, főzünk, mosunk, takarítunk, és közben elkezdünk beszélgetni, amibe azután annyira belefeledkezünk, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire elrepült az idő. Van, ahova hetente kétszer is el tudok jutni, van ahova csak hetente egyszer. Ahol azt látom, hogy jobban feltalálják magukat, ott rövidebb ideig maradok, ahol viszont azt, hogy kevésbé, ott tovább. Mindez persze attól is függ, mennyi a teendő, és meddig tart azokat elvégezni. Van, ahol csak főzök, akár egész hétre is, van, ahol takarítok, de olyan hely is akad, ahol inkább a kerti munkákat bízzák rám. Mivel Rábén nincs bolt, így az ottaniaknak sokszor én viszem a kenyeret és az egyéb élelmiszereket, én íratom ki nekik gyógyszereket, és én fizetem be a számláikat is, azaz igyekszem mindent megcsinálni, amit csak rám bíznak, hiszen fontos számomra, hogy segítsek nekik, amiben csak tudok – hangsúlyozza Mónika, aki nem tagadja, ez a tevékenység olykor bizony őt is kihívások elé állítja.

 – A legnagyobb kihívás számomra az, hogy amikor panaszkodnak, mindig igazat kell nekik adnom, akkor is, ha valamiben éppen nem értek egyet velük, hiszen ez is egyfajta megnyugvást jelent nekik, és lelki egyensúlyt hoz számukra. Mindent igyekszem úgy csinálni, ahogyan mondják. Ha azt kérik, hogy a terítőt ne így tegyem fel, hanem úgy, akkor úgy teszem fel. Ez egyáltalán nem okoz gondot számomra. Valószínűleg ezért is szeretnek annyira. Sokan közülük a lányuknak tekintenek, sőt, vannak, akik úgy is szólítanak. De nemcsak ők ragaszkodnak hozzám, hanem én is hozzájuk, olykor úgy érzem, mintha a saját nagyszüleim lennének, éppen ezért a legtöbben ma már szinte valódi családtagként kezelnek – meséli büszkén Mónika.

– Nekünk, akik itt nőttünk fel, nagyon fájó azt látni, hogy azok az emberek, akiket gyerekkorunkban szorgalmas, ügyes kezű háziasszonyokként és délceg, erős férfiakként ismertünk meg, lassan magatehetetlenekké válnak, és nagyon fájó azt látni, hogy azok az emberek, akik egykor minket kisgyerekként átvezettek az úton, vagy a kezünkbe nyomtak egy csokor virágot, hogy vigyük el az édesanyánknak, ma már komoly segítségre szorulnak. Mivel a gyermekeik és az unokáik szerteszét élnek a világ minden szegletében, nem marad más nekik, csak mi. Nem is tudom, hogy egyesekkel mi lenne, ha nem lenne lehetőségük arra, hogy igénybe vegyék ezt a szolgáltatást – veszi át a szót Verica, hozzátéve, ennél a munkánál rendkívül fontos a becsületesség és a diszkréció, ami mind Mónika, mind Ferenc esetében adott, hiszen soha semmilyen panasz nem érkezett rájuk sem a munkájukkal, sem a hozzáállásukkal kapcsolatban.

– Mónikát külön dicséret illeti azért, mert a számos teendője mellett azt is elvállalta, hogy heti két alkalommal bemegy a helyi iskolába, ahol a takarítónő hiánya már tavaly is elég sok gondot okozott, és igyekszik rendben tartani az épületet. Ferenc szintén nagyon sokféle munkát elvégez, rendbe teszi az udvart, bekészíti a tűzrevalót, illetve ha Mónikának szüksége van valamilyen segítségre, akkor azonnal ott terem, és segít neki. Mónikához hasonlóan ő is nagyon szorgalmasan és becsületesen végzi a munkáját, a minap éppen a téli tűzrevalót kellett behordania az egyik idős néninél, aki másnap felhívott, megköszönte a segítséget, és azt mondta, hogy az életben nem volt még ilyen szépen berakva a tűzrevalója, mint az idén. Ebből is jól látszik, amellett, hogy segíteni próbálnak, arra is odafigyelnek, hogy úgy végezzék el a munkájukat, hogy arra semmiféle panasz ne legyen – magyarázza Verica, hozzátéve, hogy mivel a faluban ő tölti be nemcsak a helyi közösségi titkár, hanem a postás szerepét is, így őt is gyakran megkérik, hogy fizesse be a számláikat vagy intézze el az átutalásaikat, amit örömmel meg is tesz, hiszen ezzel nemcsak az idős személyeknek segít, hanem Mónikát is tehermentesíti.

– Mivel sok a feladat és kevés az ember, fontos felmérni, hogy kinek van valóban szüksége ilyen jellegű segítségre, és ki az, akinek a családja megengedheti magának, hogy heti egy-két alkalommal meglátogassa, és feltakarítson nála vagy megfőzzön neki. Ebbe a projektumba tehát valóban azok a személyek kerültek bele, akiknek olyan komoly egészségügyi problémáik vannak, amelyek meggátolják őket a ház körüli teendők elvégzésében. Van azonban még egy projektumunk, amelyet a CMH-irodával közösen valósítunk meg, annak köszönhetően, hogy az anyaország biztosít számunkra egy autót és egy személyt, aki az idős és rászoruló személyeket elszállítja azokra a helyekre, amelyekre egyébként csak nagyon nehezen tudnának eljutni. Ezt a szolgáltatást is egyre többen igénylik, nekünk pedig egyre nehezebb meghúznunk azt a határt, hogy ki az, aki valóban segítségre szorul, és ki az, aki esetleg más módon is meg tudja oldani az eljutást. Persze nem könnyű valakinek azt mondani, hogy most nem tud eljönni érte az illető személy, mert éppen másutt van dolga, de tudni kell, hogy ezt a szolgáltatást az egész község területén egyetlen személy végzi, ezért ezúton is arra kérjük a falubelieket, hogy legyenek egy kicsit megértőbbek, ugyanis tényleg nem tudunk minden pillanatban azonnal ott teremni – hangsúlyozza Verica, aki leszögezi, a helyi közösség tanácsának elnökével, Makra Péterrel közösen minden erejükkel azon dolgoznak, hogy az idős személyek mindennapjainak megkönnyítésére irányuló projektum lezárulása után is fenn tudják tartani ezt a szolgáltatást, hiszen – mint mondja – a két falu lakóinak a jövőben is óriási szüksége lenne rá.