Aranylakodalmat ünnepelni keveseknek adatik meg napjainkban. A majdányi Masa házaspárnak, Rozáliának és Józsefnek azonban megadatott. Néhány héttel ezelőtt a martonosi Tandari-tanyán gyermekeik és unokáik körében, szeretetteljes légkörben emlékeztek meg arról, hogy éppen ötven évvel ezelőtt mondták ki egymásnak a boldogító igent. József akkor huszonhét, Rozália pedig mindössze tizenhat éves volt, és bár az elmúlt öt évtized során számos nehézség és megpróbáltatás elé állította őket az élet, mindvégig kitartottak egymás mellett, és ma is boldogan élnek együtt majdányi otthonukban.
A házaspár ma is boldogan él együtt majdányi otthonában (kép: Máriás Endre)
– 1940-ben születtem Sasillésen, Rábéra jártam iskolába, ahol akkor még negyvennégyen voltunk. Ott fejeztem be a négy osztályt, és miután kimaradtam az iskolából, földműveléssel kezdtem foglalkozni. Ezzel nem voltam túlzottan megelégedve, így később az esti iskolában befejeztem a nyolc osztályt is. 1967-ben nősültem meg, augusztus 27-én volt a lakodalmunk. Aztán megszületett előbb a lányunk, majd a fiunk is. A lányunk, Rozália, óvónőnek tanult, a fiunk, József pedig sofőr lett. Én Oroszlámoson dolgoztam le tisztességgel a magam harminc évét, a nyugdíjam viszont elég kicsi, ezért még most is ütjük-verjük a világot – foglalja össze röviden életének legfőbb momentumait József, aki értelemszerűen igen büszke arra, hogy ötven éve boldog házasságban élnek feleségével, Rozáliával.
– Én 1951-ben születtem Majdányon. Nem volt könnyű gyermekkorom, eléggé zűrzavaros családban nőttem fel, édesapám ugyanis eléggé gyakran nézett a pohár fenekére. Amikor férjhez mentem, édesapám nem volt idehaza, éppen börtönben volt ugyanis, igaz, nem a saját hibájából, hanem azért, mert bajba keverték – meséli Rozália, hozzátéve, férjéhez hasonlóan ő is világéletében sokat dolgozott, igaz, ő leginkább otthon, így sajnos nyugdíja sincs.
József és Rozália ötven évvel ezelőtti házasságkötésükkor
– A gyermekeinket igyekeztünk szépen felnevelni, mindent megtettünk értük, ami csak tőlünk tellett. Büszkék vagyunk arra, hogy megállták a helyüket az életben. Ma mindketten élik a saját életüket, a lányunk Magyarkanizsán él, Zentán dolgozik óvónőként, a fiunk pedig Csókán él, és sofőrként tevékenykedik. Van négy gyönyörű unokánk, a legidősebb, Vivien, 23 éves, és jelenleg Magyarországon jár egyetemre. Az ő testvére, Martin most hatodikos, ő dzsúdózik, aminek köszönhetően nagyon sok helyre eljut, és hál’ Istennek, mindenhonnan igen szép eredményekkel tér haza. A fiunk két gyermeke közül az idősebb, Dominik most tizenhét éves, és Magyarkanizsára jár iskolába, autószerelőnek tanul. Az ő húga, Kitti most ötödikes, csodálatosan énekel és citerázik is, nagyon tehetséges, éppen ezért nagyon sajnáljuk, hogy eddig még nem volt lehetősége arra, hogy bejusson a Fölszállott a pávába vagy valamilyen más tehetségkutatóba, de abban bízunk, hogy előbb-utóbb valaki felismeri a tehetségét, és felkarolja – büszkélkedik az unokáival Rozália, aki nem tagadja, ma is szívesen emlékszik vissza megismerkedésük pillanatára és az első csókjukra is.
– Úgy kilenc-tízéves lehettem, amikor mi, gyerekek kint játszottunk az utcán, a homokban, ő pedig éppen arrafelé sétálgatott egy nagylánnyal. Egyszer csak gondoltam egyet, és rájuk rúgtam a port, aztán megkérdeztem tőle, hogy most mit akar, mit vagy annyira fölkeveredve? Néhány évvel később, amikor már nekem is volt fiúm, éppen moziban készültünk. Én előbb odaértem, és leültem egy padra, hogy ott várjam meg a fiút, akivel mentem volna. Egyszer csak odajött, és oda akart ülni mellém. Mondtam neki, hogy ne üljön le, mert mindjárt jön a Feri, és ő fog mellém ülni. Mégis odaült, és aztán addig-addig, hogy se szó, se beszéd, megcsókoltam, a körülöttünk ülők pedig mind elkezdtek nevetni – meséli felderült arccal Rozália.
– Mikor odaültem mellé, egy kicsit piszkálgattam, próbáltam ölelgetni, de hiába, mindig ellökdöste a kezemet, aztán mintha mi sem történt volna, megcsókolt. Persze, hogy nekem sem kellett több, azonnal visszacsókoltam. Onnantól kezdve már ment minden a maga útján – vág közbe nevetve József, majd hol az egyikük, hol a másikuk meséli tovább a közös történetüket. Ettől kezdve ugyanis rendszeresen találkozgattak, József télen is be-bement a faluba Rozáliához, kilométereket gyalogolva a házig, ahol lakott, és mindeközben olyannyira egymásba szerettek, hogy csakhamar úgy döntöttek, néhány hónappal később, augusztusban összeházasodnak, s ez annak rendje és módja szerint meg is történt.
– A házasságkötésünk után négy évet éltünk a tanyán, a kislányunk is ott született – kezdi közös életük történetét Rozália. – Sasillés valamikor tizenhat házból állt, de aztán sajnos fokozatosan elkopott – vág közbe József, de azonnal vissza is adja a szót feleségének.
– Bizony nem volt egyszerű télvíz idején bejárni a lányunkkal az orvoshoz. Volt egy gyönyörű szánkónk, két csodaszép szürke lovunk, és szegény apósom bundába csavargózva vitt be bennünket. Volt tehát ott kín hátán kín, de természetesen volt mellette nagyon sok szép dolog is – emlékszik vissza Rozália, majd a téli szánkózásról férjének is eszébe jut egy kedves történet.
– Akkoriban nagyon szerettem vadászni, és a kollégáim is gyakran kijártak hozzánk Majdányról meg Rábéról. Befogtuk a lovakat a szánkóba, a feleségem volt a kocsis, és aztán már mentünk is ki a határba. Leginkább őzre vadásztunk. Egyik alkalommal megláttunk egy szép nagy falkát, volt vagy nyolcvan őz benne. Úgy gondoltuk, mi majd elhelyezkedünk a vasútnál, a kubikban, ő pedig szánkóval ránk hajtja az őzeket. Mikor elkezdte terelni őket, az őzek, mivel nem szokták meg azt az irányt, elkezdtek összevissza futkározni, aztán egyik pillanatban mind megindult a szánkó felé, úgyhogy ha lett volna nála puska, amit egyébként kért is előzőleg, csak hát nem adtunk neki, egészen biztosan lőtt volna jó néhány őzet – meséli kacagva József, hozzátéve, bizony sok szép és kedves emlék köti őket ehhez az időszakhoz.
Később mégis úgy döntöttek, hogy beköltöznek a faluba, és ott rendezik be az életüket. Nem tagadják, Majdány akkor még egészen másmilyen volt, mint amilyen ma, hiszen akkoriban még – ahogyan fogalmaznak – alig lehetett üres házat találni a faluban, ma viszont már – némi túlzással – alig lehet olyanra bukkanni, amiben laknak.
– 1971-ben akartunk itt házat venni, de szinte egyáltalán nem lehetett találni, kizárólag azt az egyet, amiben most is lakunk, igaz, akkor még egészen másként nézett ki. Azóta viszont? Azon a soron, ahol mi lakunk, mindössze három olyan ház van, amely nem üres, a többi mind egy szálig az. De máshol sem sokkal jobb a helyzet, a nászasszonyunk utcájában például szintén mindössze öten-hatan laknak, a többi ház sajnos ott is üres – panaszolja fájdalmas tekintettel József.
– Évtizedekkel ezelőtt öröm volt ebben a faluban élni, öröm volt ide hazajönni, összefogtunk, örültünk egymásnak, messziről üdvözöltük egymást. Most viszont ha valaki kinyitja a kaput, akkor a másik inkább becsukja, és megvárja, hogy bemenjen, nehogy köszönnie kelljen neki. Öregek vagyunk, vagyunk, hogy legyünk – fűzi hozzá lemondóan Rozália, ám amikor a hosszú és boldog házasság titkára terelődik a szó, némiképp mindkettejük arca felderül. Büszkék arra, hogy ötven éve jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, azt azonban egyikük sem tagadja, kompromisszumok nélkül, bizony, nem nagyon lehetett volna ötven éven át együtt maradni.
– Valakinek mindig engednie kell! Sokat kell tűrni ahhoz, hogy két ember ötven éven át kitartson egymás mellett – szögezi le Rozália, megszorítva férje kezét.
– Az az igazság, hogy a mi házasságunk alapja a szerelem volt, egy olyan szerelem, amely igen hosszú időn át tartott. Nem is nagyon veszekedtünk, nem is nagyon voltak szóváltásaink. Fiatal korunkban sokat mentünk mindenfelé, volt egy szép autónk, egy 101-es, amit akkoriban újan vettünk, és szinte minden hétvégén elmentünk valahova vacsorázni. Az is gyakran előfordult, hogy összebeszélt a két asszony, zsebbe tették az útleveleinket, és már indultunk is Magyarországra, a halászcsárdába. Akkoriban ezt is megtehettük, de természetesen nemcsak mi, hanem mindenki más is, egészen más világ volt az, mint amilyen a mostani – keríti hatalmába a nosztalgiázás Józsefet.
– Őszintén megmondom, a Tito-világra ma is nagyon szívesen emlékszünk vissza. Akkor, ha dolgoztunk, pénzt is kaptunk érte, ráadásul nem is akármennyit, annyit, amennyiből tisztességesen meg tudtunk élni. Sokat utaztunk, vittük a gyerekeket is mindenhova, a Triglavtól a Vardarig szinte mindent bejártunk, sőt néhányszor még a tengerre is eljutottunk. Ma viszont hiába dolgozik az ember, alig kap érte annyit, hogy ennivalóra teljen neki. Velünk, öregekkel meg nem nagyon törődik senki – hangsúlyozza némi keserűséggel a hangjában Rozália, akivel mindebben a férje is egyetért, leszögezve, a nyolcvan felé közeledve már nehezére esik a munka, de mivel a nyugdíja alacsony, a gyógyszerek viszont sokba kerülnek, muszáj kiegészíteni. Bikákat tartanak, de azt mondják, azokon is alig van haszon. Munka viszont van bőven, csak hát bírni is kellene.
Amikor arról próbálom faggatni őket, mit tanácsolnának a fiataloknak, mire figyeljenek oda ahhoz, hogy hosszú időn át együtt tudjanak maradni választottjukkal, ismét József ragadja magához a szót.
– A fiataloknak elsősorban azt tanácsolnám, hogy kevesebbet igyanak, másodsorban pedig azt, hogy próbáljanak meg többet tűrni. Most nem úgy van, mint ahogy a mi időnkben volt. Akkor nem volt jellemző az a szabad szerelem, mint ami most jellemzi a mindennapokat. Számításba sem jöhetett. Azt ajánlanám nekik, hogy jó lenne, ha először mindenki magába fordulna, és megvizsgálná saját magát, és csak aztán kezdene valakivel, akkor talán kevesebbszer fordulna elő az, hogy ma ez, holnap az, holnapután meg már amaz, ez ugyanis szerintem nem túl jó. Egyébként is az látszik mindenhol, hogy a fiatalok ma már nem nagyon akarják vállalni a házasságot. Ha mégis, akkor meg néhány év után elválnak, ami szintén nem jó. Ahhoz, hogy ezt el tudják kerülni, nagyon sok mindent le kell nyelniük, legyen szó akár a nőről, akár a férfiról – szögezi le József, felesége pedig újra a családra és annak fontosságára tereli a szót.
– Én már egészen fiatalon megfogadtam, hogy azt, amit én nem kaptam meg a szüleimtől, megpróbálom megadni a gyerekeimnek, és úgy érzem, ez hál’ Istennek sikerült is. A gyerekeink szerencsére mindig mindenben kikérték a véleményünket, ma viszont már inkább ők adnak tanácsot nekünk. Mindig is igyekeztünk harmonikus családi légkört teremteni. A gyerekeink borzasztóan belevalók, minden téren megállják a helyüket, és ezt szerencsére az unokáink is örökölték tőlük. Most, amikor az ötvenedik házassági évfordulónkat ünnepeltük, nagyon sok szép ajándékot kaptunk, de a legszebb ajándék mégis az a képeslap volt számunkra, amit a kisunokánk írt, és amelyben mindent megköszönt nekünk. Ez ugyanis azt bizonyította számunkra, hogy tudják, mi mindent kaptak tőlünk, tudják, hogy mi mindig jót akartunk nekik, és rendkívül hálásak is ezért – meséli könnybe lábadó szemmel Rozália, majd amikor azt kérdezem tőlük, mi az, amire leginkább vágynak az elkövetkező időszakban, hozzáteszi: – Arra vágyunk, hogy a gyerekeink soha ne veszekedjenek egymással, arra, hogy továbbra is tartson össze a családunk, valamint arra, hogy amíg csak élünk, úgy élhessük az életünket, ahogyan az ötvenedik házassági évfordulónkat is ünnepeltük: együtt, mérhetetlen nagy szeretetben és boldogságban.
