Egyre inkább úgy tűnik, hogy a diktatúra nálunk sohasem vész el, csak folyamatosan átalakul. Valószínűleg nem könnyű ellenállni annak a késztetésnek, hogy az ember (vissza)éljen népszerűségével. Az a legnagyobb, aki ellenáll, de a nép őt sohasem tartja nagynak. Ilyen tekintetben politikai valóságunk a paradoxonok melegágya. Jó ízlésű ember mindenesetre sohasem épít föl magának személyi kultuszt, még kevésbé támogatja annak elterjedését. A tavalyelőtti választások egyetlen nyertese, Aleksandar Vučić másfél éve a nyilvánosság előtt az abszolútum megtestesítőjének szerepében feszít. A Szerb Haladó Pártban nincs senki, aki legalább látszatra egyenrangúan tudna kommunikálni vele. Ez a párt úgy működik, mint egy méhkaptár: minden egyed a királynő érdekében dolgozik. Az átlaghaladó kizárólag azt teszi, azt mondja és azt gondolja, amit a nagyvezér a tudatába plántált. Ha netán olyasvalamiről kérdezik, amiről még a vezér nem formált véleményt, akkor hallgat, legfeljebb annyit mond, hogy biztos abban, hogy majd az elnök úr helyes döntést hoz. Pártkatonára valló magatartás, szerbiai viszonylatokban tipikus, a valódi gond az, ha ez a jelenség általánossá válik a társadalomban.
Mindenfelől azt sulykolják belénk, ki nyíltan, ki burkoltan, hogy a március 16-ára kiírt parlamenti választások egyetlen tétje, hogy mekkora mértékben tudja majd Vučić kihasználni népszerűségét és megerősíteni már most irigylésre méltó hatalmát. Sokan azok közül is, akiknek elvileg az lenne a küldetésük, hogy megváltoztassák ezt az állapotot, felvegyék a harcot a politikai ellenféllel, választási programot és cselekvési stratégiát fogalmazzanak meg, legtöbb energiát arra pazarolnak, hogy alkalmassá tegyék magukat a nemzetmegmentőként emlegetett Vučićnak. Megfelelési igyekezetükben egyesek odáig mennek, hogy a hozott szavazatokért szinte semmit sem kérnek cserébe, beérik azzal, hogy a bálványozott vezér engedélyezi nekik, hogy az árnyékára lépjenek, egyetlen vágyuk, hogy Vučić beválassza őket politikai háremébe – akár úgy, hogy felvette őket pártja választási listájára, akár úgy, hogy utólagos koalíciós partnerséget helyez kilátásba velük. Mindez persze legitim törekvés, és a politikai játék részét képezi, de attól még erősen visszatetsző – és az illetőnek utólag semmi erkölcsi joga nem lesz a kesergésre, ha esetleg a ma még idealizált gépezet bedarálja.
Óriási népszerűségét Vučić merőben látszattevékenységeknek köszönheti. A leköszönő kormány egyetlen felmutatható eredménye a brüsszeli megállapodás (de még ez is sokkal inkább Catherine Ashton erőfeszítéseinek a gyümölcse, mintsem a balkáni uraké), ami végül a csatlakozási tárgyalások megkezdéséhez vezetett. A korrupció ellen indított háború nagymértékben médiai kábítás volt. Médiacsinnadratta közepette visszaélések miatt sokakat letartóztattak és előállítottak, hogy már másnap médiavisszhang nélkül kiengedjék őket – a lényeg a másik fél nyilvános lejáratása volt csupán. Néhány ügyben ugyan vádat emeltek, de érdemben még egyikben sem született döntés. A „sikeres” kormány tagjai igazából a legtöbb energiát önmagukra fordították: fél évig váltották le azokat a remek kádereket, akiknek sikerült fél év alatt annyi mindent elrontaniuk, hogy megértek a menesztésre! Az embereket leginkább érintő területen, a gazdaságban, nem történt semmi lényeges. Akárcsak a közigazgatás vagy a nyugdíj reformjának kérdésében sem. Saša Radulović, a gazdasági tárca volt vezetője, lemondásában a reformok fő kerékkötőjének nevezte meg Vučićot, ami felveti a kormányfőhelyettes politikai őszinteségének a kérdését.
Függetlenül attól, hogy sokat emlegetett célkitűzései helyénvalóak (az európai integráció, a szükséges reformok végrehajtása, a korrupcióellenes küzdelem stb.), eddigi tevékenységével Vučić nem győzött meg arról, hogy komolyan gondolja mindazt, amit mond. Nagy hiba a pálfordulásáról beszélni, mert nem az történt, hogy belátta, hogy Nagy-Szerbia létrehozása helyett ésszerűbb az EU-ba való csatlakozáson dolgozni, hanem ráébredt, hogy az utóbbival előbb lehet választásokat nyerni! Indítéka önös, őt pusztán a hatalom megragadása érdekli, ezt a célt szolgálta retorikájának megváltoztatása. A marketingügynökségek mindenképpen jó munkát végeztek: értelmiségi benyomását keltő szemüveg, magabiztosságot sugalló összeérintett ujjak, kimért beszéd, megható frázisok, már szinte teljesen eltűnt az agresszív, radikális habitus. Legalábbis ideiglenesen. Az utóbbi időben ugyanis egyre többször elevenedik meg a régi én, elegendő hozzá egy kissé kellemetlen újságírói kérdés, az örömmámortól megrészegült cinikus fölényeskedésének formájában pedig egy helyhatósági választási győzelem is kiválthatja. Nagy talány, hogyan viselkedik majd Vučić, ha négy évre bebetonozza gyakorlatilag korlátlan hatalmát – mindenekelőtt azok számára, akik jelenleg potenciális vazallusai szerepében tetszelegnek.
