Nem tudom elhinni Lovas Ildikónak, hogy Cenzúra alatti című regényének mesélője, Kiss Piroska – miközben a kedvesét keresi –, a pesti utcákat járja, a nagyvárosi vendéglőket és romkocsmákat. Mert a regény leírásaiból, utalásaiból és hangulatából a szabadkai Korzó, a Strossmayer meg a Gombkötő utca jön elő. A megjelenített térbeli elemek (pl. a templom építésekor fúratott kút) ellenére sem hihető számomra, hogy a Ferenciek terén sétál, hogy ide jár a nagyanyja helyett (miután ő szakított Istenével) imádkozni, mert a szabadkai Barátok-templomának képét idézi fel, környezete – nagyanyja lakása a szomszédokkal és rokonokkal – pedig a szabadkai kerületek, pl. a Kertváros világát, különösen, hogy egész mondatok, frazémák, anekdoták, (szöveg)szólamok kerülnek át korábbi műveiből – pl. a Meztelenül a történetben (2000), a Kijárat az Adriára (2005) vagy a Spanyol menyasszony (2007) című (Szabadka-)regényeiből, a templomban való üldögélés mozzanata pedig korai novellisztikájból – a Cenzúra alatti szövegvilágába. Ilyen pl. a „borotvával a nők nyakának” (Meztelenül a történetben, [65]) támadó költő története, aki az ismert, 1959-ben a párt színei előtt önkritikát gyakorló filozófusnőbe volt reménytelenül szerelmes („[...] egy életen át hűségesen imádta. Állítólag ebbe bolondult bele.” [Cenzúra alatti, 193]). A később név szerint is említett filozófus semmit sem tud a szabadkai költő (egy helyütt őt is megnevezi a regény) sorsának alakulásáról. Ezt szabadkai irodalmi kötődései (kedvenc írója Kosztolányi Dezső, olvasta Dési Ábel verseit, követi és ismeri a vajdasági, magát „képzőművész-performansz”-nak nevező művész tevékenységét etc.), illetve tényleges rokoni kapcsolatai révén (a szegedi tanyavilágban született nagyanyjának közeli hozzátartozói élnek a városban) kialakult ismeretei alapján Kiss Piroska írhatná meg neki, ha lenne hozzá bátorsága.
Másutt az elbeszélő szó szerint reflektál az első Lovas-regényre, a Meztelenül a történetben-re: „Több mint huszonöt éve, talán első- vagy másodéves lehettem, írtam egy dolgozatot, amit ezzel a mondattal kezdtem: »A szabadság foka ebben a városban mindig is picinyke volt«. És az a helyzet, hogy ezzel a mondatommal, valamint a többivel, ami követi, nem sokat tudok kezdeni. A közben halmozódó tapasztalat nemcsak áttetszővé teszi őket – direkt nem akarok felszíneset mondani –, hanem egyenesen butácskává.” (186) A Meztelenül a történetben idézett szöveghelye: „A szabadság foka ebben a városban mindig is picinyke volt. Már a Pacsirta szüleinek is komoly gondja adódott abból, hogy néhány napra magasabbra állította a fokmérőt. Hildának meg – hasonló szertelensége miatt – apja öngyilkosságának terhét kellett magával vinnie. Mert a szabadság foka olyannyira picike, hogy szinte nincs is. Vagy mondjuk inkább úgy, a szabadság legmagasabb, elérhető és tolerált foka az, ha úgy élsz, hogy nem történik veled semmi” (59).
A Meztelenül a történetben magányos női elbeszélőjének a „regényes és múltszerű városom”-ra (61), azaz Szabadkára vonatkozó, az egyéni szabadság minimumát jelző mondatait a Kosztolányi-opus – még ha olykor ez az eljárás az epigonizmus határát súrolja is! – regénybeli idézettsége legitimálja; a kezdő regényíró tollából valahogy természetesebben következik a térségi író-előd alkotta szólamok regénybeli reflektáltsága, a Koszolnyi-kép folyamatos „maga előtt görgetése”. A többkötetes regényíró művében, a Cenzúra alatti világában hiteltelen ugyanez. Úgy tűnik számunkra, hogy Lovas – poétikai értelemben teljesen indokolatlanul – kiemelte a Szabadka/Sárszeg világában született, s csak e közegben életszerű elbeszélőjét autentikus környezetéből, és változtatás nélkül áthelyezte Budapestre, maga viszont továbbra is ott maradt, s „távvezérléssel” mozgatja hős-elbeszélőjét. Azt csak feltételezhetjük, hogy megoldásainak nem irodalmi, hanem pragmatikai okai voltak: pl. korábbi regényének (A kis kavics, 2010) felemás fogadtatása után egy, a magyarországi befogadóközönséget erőteljesebben megszólító, az „ismerős” Budapesten játszódó regényt szeretett volna írni. Pedig előző regényének viszonylagos sikertelenségét sem a Szabadka-téma kimerülése, hanem a kidolgozatlansága idézte elő.
Kosztolányi Dezső mellett Esterházy Péter regényírása jelenti Lovas másik nagy etalonját. Megismerkedésük anekdotáját a Kijárat az Adriára lapjain mondja el. „Magát én még fényképen sem láttam. Így hangzott a megismerkedéssel járó kézfogást követő első mondata, így ismerkedtem meg E. P. nagy magyar íróval. Magammal vittem ezt a mondatot a könyvesbolt hátsó traktusába. Mit is jelent, azon nem gondolkodtam, mert nyilvánvalóan azt jelenti, amit mond: engem még fényképen sem látott. Jól esett, akárha valami játék volna. [...] De az is lehet, hogy a: Magát én még fényképen sem láttam, nem azt jelenti, amit mond. Hanem enyhe szemöldökmozgást afölött, hogy vagyok. Egy kisebb csodálkozást. Ez még jobban tetszene nekem. Könnyedebbé tesz, kötetlenebbé. Az ilyen mondatokért érdemes megismerkedni. Az ilyen mondat megerősítése dacos kívülmaradásomnak, ami már egyáltalán nem dacos és nem kívülmaradás” (145–146). Persze, lehet ennek az anekdotának további jelentése is, amelyről Lovas én-elbeszélője nem akar – legalábbis verbális/textuális szinteken – tudomást venni, ugyanakkor magatartásának minden gesztusa, non-verbális üzenete ezt mutatja: az ismert, jelentős író lekezelő fölénye (hiszen az idézett E. P.- mondat burkoltan azt is jelenti: Maga még egy Niemand!) miatti sértettséget, amelynek pozitív kimenetele a Spanyol menyasszonyig terjedő felívelés lett. Csakhogy – az irodalom létformájából következően – egy évtized bőven elegendő ahhoz, hogy minden alapvetően megváltozzon, nagy beszéd- és szemléletmód-váltások történjenek (pl. a kortárs regényírásban, a Kosztolányi-értésben etc.), hogy átalakuljanak a befogadó megszólíthatóságáról alkotott képzetek, minek következtében a „történet szétszedéséről”, a mozaikszerűségről, a „monumentális formátlanság”-ról alkotott regényírói eljárások is korszerűtlenné, az 1980-as évek második felében még „bálványozott” elméleti kurzus tételei anakronisztikussá váljanak – feltéve, ha valaki elméleti orientálságát illetően ott is maradt a nyolcvanas évek második felében! Tehát mindaz (a fragmentáltság, a szöveg dominanciája a történet felett etc.), ami a 80-as években működtette az Esterházy-prózát, 2014-re hátrányává vált: „[...] csak a Szentlélek tartja össze” – mondta róla 2013-ban az elutasító kritika (Radics, 2013). Igaz, mellette/a lesújtó kritika ellenében hallatta hangját a védelmező is (Makai, 2013). A „jó mondatok”-ra szedett, töredezett, hányaveti Lovas-szöveg (illetve: regényteremtő eljárás) így és ezért lett 2010-ben (pl. A kis kavics) már „fércmunka”, szövegalkotását illetően a 2014-ben napvilágot látott Cenzúra alatti pedig „szócséplés”, „szövegszalma”: csak önmagukért kimondott és leírt mondatokkal, kivitelezetlen elgondolásokkal, ki nem teljesített szólamokkal, csak az elbeszélő (legtöbbször felületes) olvasottságát és tájékozottságát prezentáló, jelentés szolgálatába nem állított idézetekkel, sztereotípiákkal és urbánus legendákkal.
Az Esterházy-regények eljárásaira (pl. az Egyszerű történet vessző száz oldal két kötetének a századik oldalt követő folytatódására és jegyzetanyagára) emlékeztet Lovas vizsgált regényében pl. az a mozzanat, ahogy a regényének végét jelző feliratot követően több oldalas lábjegyzetben folytatódik a regényszövet. Itt idézi Kosztolányi Dezső Meztelenül című 1928-as verseskötetének Csomagold be mind című versét, melynek emblematikus szöveghelyei és utalásai tartják fenn és viszik előre a Meztelenül a történetben című első regény alapgondolatát („Csomagold be mind, ami volt, ami régen / volt...”); ezúttal összegzés és végső tanulság, válasz arra, hogy mi a regényíró/elbeszélő GPS-e, „ami alapján közleked[ik] a világban”, amitől nem lesz „fába szorult magyar” (327). (De történik konkrét utalás itt, ebben a regényben is az Esterházy-opusra, pl. A szív segédigéi című művére.)
Az első világháború utáni határmódosulásokat követően az Aradról Budapestre került nagyapa, a szegedi tanyavilágban született nagyanya, továbbá az elbeszélő szerelmi csalódásának története alkotja azt a három szólamot, amelyre a Cenzúra alatti elbeszélésstruktúrája épül/épülhetne. Ez utóbbi, az elbeszélőé kapcsolódik össze az alcím jelezte „szabómagdaság”-jelentéssel, míg a nagyapa története magyarázza a főcímet, a cenzúra alatti jelentését. A nagyanyához egy, az elbeszélő által folyton ismételt szentencia kapcsolódik: „...az ember születik valaminek és nem lesz valamivé, ezért van az, hogy hitet sem válthat, mert ha válthatna, akkor válhatna”.
Az elbeszélő nagyapja 17 évesen kerül Aradról Budapestre 1919-ben, ahova gyermekkori jóbarátja, Jermann Pál után indul, majd – osztozva sokak sorsában – hosszú időre vagonlakó lesz, hogy végül, belépve a Hangya szövetkezetbe, illetve az időközben Jermann Pálból Jávor Pállá és sztárszínésszé lett barátja segítségével megcsípjen egy mozigépészi állást az 1938-ban nyílt Broadway moziban. Itt olvassa el Szabó Dezső Az elsodort falu című, 1919-ben megjelent, (a szerző teljes életművével együtt) máig vitatott értékű és jelentőségű regényét, amelyet – a családi legendárium fenntartotta mese szerint – gondolkodás nélkül kidobott első emeleti ablakából a világítóudvarra. Persze arról nem szól a történet, hogy miért, csak a regény utalásszövedékéből következtethetünk arra, hogy nem kapott, vagy nem olyan válaszokat kapott az őt foglalkoztató (nemzeti sors-)kérdésekre, amilyeneket szeretett volna. Esetleg zavarta az a rapszodikus módon előadott faji mitológia, amelyet a regény képvisel. Egy, a Szabó Dezső-recepcióról szóló cikk nevezi a róla alkotott felületes és előítéletes véleményeket „felszínen korcsolyázás”-nak (Csókás, é. n.). Meglátásom szerint ez a magatartás a Lovas-regény struktúrájára is vonatkozik. Számos történetet, legendát és ismeretanyagot mozgat elbeszélője révén, ugyanakkor értésüket illetően megmarad „felszínen korcsolyázó”-nak. Az elsodort falu feltehetően a „zsidó-problematika” miatt került a regénybe, miként a Jávor Pál-történet is (egyik interjújában felveti a kérdést: „ha nincsenek a zsidó-törvények, vajon sztárrá válhatott volna-e Jávor Pál” [Ménesi, 2014] – miközben ez is megfontoltság és elmélyült utánkutatás nélküli, „levegőbe dobott” mondat), de maga a kérdés épp csak a „lebegtetés”, máskor az allúzió, leginkább a sztereotípiák szintjét van jelen.
Megdöbben és kiábrándul (megsértve ezzel a nagyanyját), amikor megtudja, hogy a nagyapja (aki ekkor már halott) nem annyira Jávor Pál közbenjárásának, hanem a Hangya-tagságának köszönhette mozigépészi állását, miután igazolta származását: „A nagyapám gyermekkori legjobb barátjának és annak köszönhetően, hogy belépett a Hangya szövetkezetbe, mozigépészi álláshoz jutott az akkor megnyílt Broadway moziban. Gondolom, lelkesen látott neki Az elsodort falu olvasásának, tágra nyílt szemmel és éhes lélekkel, a meggyötört, büdös gyüttment, akinek mégiscsak sikerült megkapaszkodnia, megállapodnia, akiből ember lett. Annak ellenére, hogy magyar. És azért, mert magyar. Attól függ, hol mondják ki a mondatot, Aradon vagy Budapesten” (221). A nagyapa története valójában egy nagyon vékonyka váz, néhány szimbolikus vonással (az aradi multikulturális együttélésnek a Szabadság-szobor ledöntésével emblematikussá váló pusztulása, a vagonlakók létének említése, a Szabó-regény olvasása) megrajzolva; nem tartja meg a regénykompozíciót. Ezen Lovas azzal próbál segíteni, hogy elbeszélőjével sokszor újramondatja a történetet úgy, hogy egyáltalán nem, vagy csak minimális új mozzanattal bővíti. Egyik ilyen „újramondás” kapcsán – idézve a nagyapja lehetséges gondolatmenetét –, az utánképzett korszak nemzetkarakterológiai diskurzusára tesz utalásokat, de meghagyja azokat a „sötét titok”, a „rút babona” képében: „Arról politizáltam a Teásboltban, hogy mi a magyar most. Egyszer megpróbáltam rákeresni Berzsenyi sorára, »rút sibaryta váz« [helyesen: sybarita], és akkor akadtam rá arra, ami szerint Arany János a magyar métely, Ady Endre a herderi nemzethalál megtestesülése, Petőfi pedig az egyéb fattyak közt kapott helyet. Levegő nélkül maradtam, a népművelő megfulladt bennem. Azt hiszem, örökre” (223). Nem mondja el, de nem nehéz kikövetkeztetni, miről lehet szó; Szekfű Gyula Három nemzedék című, 1919-ben megjelent művéről, esetleg a Szekfű által szerkesztett Mi a magyar? című, 1939-ban napvilágot látott tanulmánykötetről, vagy Németh László Kisebbségben című, ugyancsak 1939-es tanulmányáról, illetve az értelmezésük és kritikai fogadtatásuk révén kialakult irodalmi/nemzetkarakterológiai polémiáról. Csakhogy ez annál sokkal összetettebb, az elmúlt két évtizedben sok szempontból körüljárt, értelmezett és sok szegmensében tisztázott, más esetekben vitatott kérdés ahhoz, hogy egy regény homályos utalásrendszerében, izgalomfokozó babonái között hitelesen működtethető legyen. Persze mindettől még lehetnek tévesek, elítélendők ezek a tételek, akár Szekfű Gyulától, akár Prohászka Lajostól, akár Németh Lászlótól származnak, de eredeti kontextusukból kiragadva (miként Lovas regényében szerepelnek) nem állíthatók jelentések szolgálatába, méghozzá nem is egy – esetleg tájékozatlan – regénybeli szereplő gondolkodásában, hanem az elbeszélő kommentárjai közepette. Nem, mert ezek a művek, köztük Az elsodort falu sem azt képviseli, amiért a Cenzúra alatti ítélkezik felette. Természetesen tarthatjuk sikertelen, „rosszul megírt regény”-nek (a tisztánlátás végett: e sorok írója is annak tartja!), de nem azért (miként a Lovas-regény sugallja), mert köze lenne a politikai (rasszista) értelemben vett fajelméletekhez. Tudjuk, a faj itt szellemtörténeti fogalom, miként Dilthey vagy Horváth János beszél róla. Nincs köze ahhoz a tartalomhoz, amit a Cenzúra alatti elbeszélője „lebegtet” előttünk végig a narráció folyamán.
A már csak beszédben élő, s meglehetősen „kitalálttá” sikeredett nagyapa alakja úgy tűnik fel a történetben, mintha (a még nem sztár) Jermann Pál alteregója lenne, aki – mert nem lehetett újító mérnök – az elismertségnek és népszerűségnek csak néhány járulékos elemét mondhatta magáénak, pl. a vendéglőkben való dorbézolás szokását. Majdani felesége, az elbeszélő Klára nevű nagyanyja pedig majd ezt – a „kocsmai sportok” űzését – nem tudja neki megbocsátani egész életében, még ha mindez megismerkedésük és házasságkötésük előtt történt is. Ami ugyancsak kimódoltnak és valószerűtlennek tűnik az elbeszélésben. A nagyapa szóhasználata adja meg a regény főcímét, az ő szokása volt az idézett szókapcsolattal elvágni a számára vagy a környezete számára kényelmetlennek tűnő beszélgetések fonalát: „Cenzúra alatti, Piroskám!”
A különböző (irodalom)történeti és más (urbánus) legendák futtatása (a Meztelenül a történetben vagy a Kijárat az Adriára szövegvilágaiban, pl. a demarkációs vonalon inkább a méltóságteljes [?] halált választó Csáth története, amit – mint „performansz”-t – a Cenzúra alattiban is tematizál), illetve a történetszegmensek, mondatok, frazémák ismétlése szövegalkotó eljárás Lovas Ildikó regényírásában, de sehol sem olyan zavaró módon, mint utóbbi regényében. A Meztelenül a történetben legtöbbször ismételt mondata: „a nyílvessző, amelyik célba talál, minden mást elkerül” (6), de ez sokkal reflektáltabb módon hangzik el, mint pl. a Kijárat az Adriára című regényben, ahol a „Bosznián át leautózni a tengerpartig” hangzású hiányos mondat kap a szövegben túldimenzionált és nem mindig jelentéses szerepet. Az állandó ismétlés és „mondogatás” patetikussá teszi a regényszöveget, az ismétlődések – kiváltképp a Cenzúra alattiban – jelentés nélküliek és mondavcsináltak. Leginkább a nagyanya állandó zsörtölődéseként elhangzó ismétlődő megállapítása, miszerint az „ember valaminek születik és nem valamivé lesz. Ezért aztán nem válthat hitet. Mert ha válthatna, akkor válhatna” (41 etc.), hat úgy, mintha a ritmusa, rímelése, jólhangzása miatt került volna bizonyos szöveghelyekre töltelékanyagként. Ugyanakkor igazságértéke is kétséges. Hogy az ember nem valaminek születik, hanem valamivé válik? És elsősorban belső lelkiismereti és erkölcsi meggyőződése szab korlátot (hit)vállalásainak? Hogy ezt ne tudná egy agilis természetű, karakán, intellektuális értelemben is kiművelt asszony, mint amilyennek az elbeszélő Klára nevű nagyanyját látjuk a történetben? Nehezen hihető. Helyette inkább a kissé egzaltált, rapszodikus természetű, realitásérzékében összezavarodott unokája, az elbeszélő próbálja meg körüljárni és bizonyítani az ellenkező axiómát: az ember mégis lesz valamivé. Ennek érdekében valós és metaforikus értelemben is útnak indul, utakat jár be. Belső (lelki) és külső (fizikai) megnyilatkozásaiban is átalakuláson esik át. Világnézeti okok miatt (mert az feltehetően szélsőséges nézeteket vall, és kifogásolja hívő katolikus mivoltát) szakít kedvesével, akit aztán (alaposan kiöltözve, azaz megváltoztatva küllemét, valamint az általa kedvelt helyek, vendéglők, restik és romkocsmák bejárása révén) igyekszik megérteni, illetve véleményének megváltoztatására bírni, de csak annyit ér el – miután nyilvános helyen, hisztérikusan közli vele, hogy gyereket szeretne tőle –, hogy a férfi durván elutasítja. Miután a múlt (a nagyapa Hangya-tagsága és protekciója, amivel a munkáját szerezte) eltérő értelmezése miatt összekülönböznek, agyinfarktusát követően pedig már nem tudja vele sem tisztázni a dolgokat, sem tanácsot kérni a nagyanyjától, teljesen összezavarodik, ezért gyermekkori példaképe, a Szabó Magda által képviselt habitus felé fordul, ennek szintjeit szeretné teljesíteni. Többször meg is fogalmazza ezeket az értékkomponenseket (1. „nemzetemért tevő, dolgozó” 2. „erős asszony, megkérdőjelezhetetlen tekintély” [101]), kivéve a harmadikat, amelyet az olvasó érdeklődését, kíváncsiságát fokozandó („erről egyelőre mégsem akarok többet mondani” [Uo.]), hosszasan késleltet. Ennek megfejtéséhez egy jelenet leírása szolgálhat alapul. Ezek szerint: „Gyerektelen, kutyát tartó, magányos, de csinos, mindig frizurás, szigorú hitben élő leszek. De! Pontosan úgy, mint tette azt Szabó Magda nyolcvanon túl, tangát fogok viselni. Mindenki tudja a hazában, hogy amikor az egyik irodalmi estjét követően felállt a székből, hátat fordított a közönségnek és fekete ruhájában, amelyre a rivaldafény rátapadt, kirajzolódott a tanga. Úgy vonult le a színpadról, mint egy istennő” (139). Vagyis ez a cél: az istenasszonylét! Az írófejedelem asszony élete. Önazonosság tangabugyiban: „Egy Szabó Magda leszek, döntöttem el, és ha kilencvenéves koromig élek, akkor lesz tíz évem, amikortól már teljes azonosságban létezhetek” (138). Vehetjük úgy, hogy önirónia. De tekinthetjük megmagyarázhatatlanul olcsó poénnak is; miként számos más esetben, ennek a mozzanatnak sincs meg az elbeszélés logikájából következő hitele, legitimációja. Persze érdekes dolgok ezek, szellemesek is, mint a vonaton utazó, csúnyán beszélő zsidóról szóló, kifejezetten durva hangvételű – egyébként meglehetősen ismert – vicc elmesélése, amelynek ugyancsak nincs (poétikai) jelentéses fedezete, miként a R. D. Laing-idézet szövegbe iktatásának sem, hacsak nem a nosztalgia, egy régi, (véletlenül tudom!) még középiskolai hatás tematizálása. A Magad emésztőből származó József Attila-idézetnek ugyanez a szerepe.
Elismerem, hasonlóképp „poentizáltan” minősítő e kritika címe is. A regény Szabó Magda-anekdotájának csattanója sugallta.
Három kis volumenű elbeszélésszólamra halmozott, rendezetlen, felületesen kezelt, máskor félreértelmezett, ismét máskor regényen kívüli argumentumokkal magyarázható olvasmány- és ismeretanyag: ez a Cenzúra alatti világa.
2014-ben a Kalligram Kiadó gondozásában láttak napvilágot az év listákat vezető és díjakkal értékelt legjobb regényei. Paradox módon: a leginkább kifogásolható értékűek, a legrosszabbak is.
_____________________
Hivatkozások:
Csókás Máté é. n. Kétségek és kérdőjelek Szabó Dezső körül – „Magányossága zordon vánkosán”. Egyenlítő. http://egyenlito.eu/csokas-mate-ketsegek-es-kerdojelek-szabo-dezso-korul-maganyossaga-zordon-vankosan/ (2015. június 12.)
Makai Máté 2013. Márkanév és szövegmutatvány. ÚjNautilus. http://ujnautilus.info/markanev-es- szovegmutatvany (2015. június 12.)
Ménesi Gábor 2014. Megkérdeztük Lovas Ildikót. BárkaOnline.
http://www.barkaonline.hu/megkerdeztuek/4491-megkerdeztuk-lovas-ildikot (2015. június 15.)
Radics Viktória 2013. Szétlapított szövegek - Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat – Magyar Narancs. http://magyarnarancs.hu/konyv/esterhazy-peter-egyszeru-tortenet-vesszo-szaz-oldal-a-kardozos-valtozat--85802 (2015. június 12.)
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
