A 65. Kanizsai Írótábor díszvendége Rakovszky Zsuzsa Kossuth-díjas és József Attila-díjas író, költő, műfordító volt. Szeptember 8-án a magyarkanizsai Art Caféban Berényi Emőke és Fehér Dorottya beszélgetett vele.
n Berényi Emőke: Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy már ötévesen tollba mondta ugyan verseit az édesanyjának, de igazán csak kamaszkorában döntötte el, hogy irodalommal szeretne foglalkozni, méghozzá a rajzszakkörre járva. Elmesélné, hogyan kapcsolódik a képzőművészet a költészetéhez, mennyit adott hozzá ez az indulásához?
Rakovszky Zsuzsa: Gondolom, annyit, hogy azt szoktam mondani, van, aki a szemével ír és van, aki a fülével. Tehát van, aki inkább egy képből indul ki, van, aki inkább egy verssornak a hangzásából, vagy a ritmikából, és azt hiszem, hogy én elsősorban a szememmel írok. Ez egy kicsit váltakozik az idők folyamán, mint ahogy a verseknek a kötött vagy kevésbé kötött, dallamos vagy kevésbé dallamos volta is, de azért, azt hiszem, elsősorban továbbra is a szememmel írok. A rajzszakkör úgy jön a dologba, hogy úgy öt és fél éves koromban elkezdtem verseket írni, ahogy a gyerekek szoktak – már aki –, és akkor egész sokáig ontottam magamból a verseket. Aztán a kamaszkori lázadásnak nálam az a formája volt, hogy nem írok verset, mert akkor olyan furcsán néznek az emberre, ellenben rajzszakkörre járni az egészen más volt, mert mások is jártak. Akkor bekerült az ember egy ilyen kis csoportba, és szerettem is rajzolni, most is szeretnék, ha időm engedi, szerintem fogok is, és az a tervem, hogy amikor végleg nyugalmazom magam mint fordítót, akkor fogok rajzolni. Mindennel meg voltam elégedve, amit rajzoltam, és szerencsére elég korán rájöttem, hogy amikor én ezt nem gondolom annyira komolyan, akkor nem ez az igazi, hanem alighanem az írás. És akkor elkezdtem újra verseket írni, csak akkor már igen ritkán, és hogy a kamaszkori lázadás megmaradjon, nagyon sokáig titokban.
n B. E.: Egyébként azt, hogy a verseket sokszor szöszölve írja, hogy a verseskötetei viszonylag vékonykának számítanak, és egyáltalán azt a tényt, hogy irodalmi berkekben nézve, mondhatni, későn kezdett el publikálni, nagyon sokan az erényének tartják. Az első verseskötete a harmincas éveiben jelent meg, és a kritika rögtön elismeréssel fogadta; Lator László szerint például nem is volt pályakezdő költő, rögtön klasszikusként indított. Mit gondol, szerepet játszott-e a későbbi szövegeinek megalkotásában ez a pozitív kritikai visszhang, tehát volt-e bármiféle hatással Önre az, amit mondtak a verseiről a szakemberek, vagy inkább az olvasókra hagyatkozott?
R. Zs.: A versírásban, a versek publikálásában vagy a kötetek közzétételében az olvasók olyan nagyon nagy szerepet nem játszanak, mert abból szinte semmiféle visszhang nem jön, vagy csak nagyon ritkán. A prózától eltérően verset nagyon kevesen olvasnak, és ritkaság, hogy valaki visszajelezzen. Nem annyira a harmincas éveimben jártam, hiszen a húszasokban kezdtem lapokban publikálni, és az első kötetem nagyon lassan jött össze, mert keveset írtam, úgyhogy akkor már tényleg a harminc-harmincegyhez közeledtem, amikor megjelent, és ilyen vékony volt, emlékszem, négy forintba került összesen. Nehéz megcsinálni az ellenpróbát, hogyha mindenki, aki írt róla, azt mondta volna, hogy pfuj, akkor folytattam volna-e, de valószínűleg igen, mert ez olyan dolog, hogy ezt az ember nem hagyja abba a reakciók negatív volta vagy hiánya miatt. Legfeljebb akkor nem akartam volna publikálni.
n Fehér Dorottya: Két és fél évtizednyi lírikusi pálya után 2002-ben megjelent A kígyó árnyéka című regénye, miután egy interjújában azt mondta, „rákapott a prózára”, 1998 óta pedig csupán két verseskötete jelent meg, az addigi líra összegzésének tekinthető Visszaút az időben (2002), legutóbb pedig 2015-ben a Fortepan. Alkotói pályája, mondhatni, fordulatot vett azzal, hogy nevét az utóbbi 15 évben nagyívű epikai művekkel kapcsolják össze az olvasók. Kizárja-e tehát a próza a verset? És ezek alapján kijelenthető-e, hogy élesen elhatárolódik, periódusokra bomlik alkotói munkássága?
R. Zs.: Próbálom az évszámokat felidézni, hogy mikor, milyen időközökben jelentek meg a verseskötetek, és majdnem azt mondanám, hogy a prózától függetlenül, ugyanakkora időközök teltek el egyes verseskötetek között, mint ami azóta telik el, hogy prózát is írok. Amúgy sem szokatlan, hogy az idő haladtával, aki költőként kezdi – még az is, aki termékeny költőként kezdi – elhallgat, vagy nagyon ritkán ír. A versírásnak mintha lenne valami köze a fiatalsághoz, úgyhogy szerintem én csak abban különbözöm azoktól, akik elhallgatnak vagy ritkábban írnak verset az idő haladtával, hogy én meg elkezdtem mellette prózát írni. Mondjuk, a prózaírás nagyon más élmény, mint a versírás, úgyhogy az, hogy rákaptam, azt hiszem, elég jól jellemzi. Legalábbis énrám ez ilyen rohamokban jön rám, hogy sokáig semmi, és akkor egy ilyen hullám, de a próza az ilyen napról napra beosztható – nem feladat, de elfoglaltság. Abban is különbözik a versírástól, hogy a próza fölépít egy másik világot, és akkor van egy ilyen kijárat a hétköznapokból egy másik világba. Az, hogy rákaptam, ez azt jelenti, hogy hiányzik, hogyha ez a kis ajtó becsukódik. n F. D.: Amit említett, hogy a fiatalság és a líra összefonódik, azt is feltételezi, hogy nem fogunk több Rakovszky Zsuzsa-verseskötetet olvasni?
R. Zs.: Már az utóbbi kettő-három idején sem voltam éppen kimondottan fiatal, és tulajdonképpen az elsőnél sem. Egyáltalán nem feltételezi ezt; most is épp egy verseskötetet állítok össze, de hogy aztán utána jön-e még, mikor jön, ezek ilyen kiszámíthatatlan dolgok. Mondjuk, a próza annyiban nem kiszámíthatatlan, hogy ha megvan az ember fejében egy váz, hogy körülbelül mit szeretne írni, akkor az egy-két évre lefoglalja. A vers nyilván egészen más.
n F. D.: Prózájának egyes köteteire bátran rámondható, hogy történelmi regény. Milyen szempontokat vesz figyelembe ezeknél a nyelvi világ megteremtése folyamán? Mennyire törekszik a hiteles archaizálásra, a nyelvi imitáció kiteljesítésére, vagy mindez másodlagos a narratíva felépítéséhez képest?
R. Zs.: Annyiban nem másodlagos, hogy – ahogy a versnél is – a prózánál is egy hanghordozást kell eltalálni, vagy arra beállni, és az első prózánál is, amit írtam – és amit nevezhetünk történelmi regénynek is –, annál tulajdonképpen amint megvolt ez a kicsit archaizáló hangnem, akkor tulajdonképpen már csak a történetet kellett elmondani. Az, hogy a 16–17. századi nyelvet megpróbáljam reprodukálni, reménytelen vállalkozás lett volna. Egyrészt nekem sem sikerült volna, másrészt ha véletlenül sikerül, akkor ember nem akad, aki azt végigolvassa, mert rettenetesen nehéz. Úgy gondoltam, egy kicsit olyan ez, mint a fordításnál, amikor vagy archaikus szöveget vagy népnyelvet vagy valamilyen köznyelvitől eltérő szöveget kell produkálni: inkább csak jelzéseket rakni bele, szórendben, mondatszerkezetben, néha egy-egy szóban. Ami még történelmi környezetben játszódik, az a VS a 19. század végén, ez meg félig-meddig az olvasott nyelve az embernek, mert mit olvas az ember gyerek- meg kamaszkorában: Jókait, Mikszáthot, 19. századi szövegeket, úgyhogy ez félig-meddig anyanyelv, persze nem tudom egy az egyben reprodukálni, de könnyebb jelezni.
n B. E.: Ha már a nyelvi világok megteremtésénél tartunk, akkor, hogy úgy mondjam, Ön nemcsak íróként ápol bensőséges kapcsolatot a nyelvvel, hanem műfordítóként is –műfordításból él, ahogyan Ön szokta mondani. Az Ön szemében a műfordítás csak és kizárólag szakma, semmilyen művészet nem lehet benne, illetve vannak-e átjárások műfordítás és a saját prózai munkássága között?
R. Zs.: A műfordítás már nyilván nem csak szakma. De én nemcsak műfordító, hanem fordító is vagyok, és mindenfélét, a hadtörténettől és a vallásfilozófiától egészen a macskatartóknak szánt szakkönyvekig, mindent fordítottam. Úgyhogy ebben, azt hiszem, igen kevés művészet találtatik. Ha szépirodalmat kell fordítani, az nyilván komolyabb. Hiányzik belőle a saját alkotásnak az a része, hogy én találom ki a történetet vagy a gondolatot, de számos részei meg megvannak. Különösen a versfordításnál – ami általában eléggé jellemző a fordítóra – szoktam olyat játszani, hogy egy antológiát felütök valahol, ahol nem látszik a fordító neve, és akkor megpróbálom a szövegből kitalálni, hogy ki fordította, és általában nem nagyon nehéz, mert a versfordítás erősen jellemző a fordítóra, a prózánál viszont szerintem elsődleges cél az lenne, hogy pontos legyen. A versnél is, csak ott egy kötött formánál valamit mindig fel kell áldozni vagy a formából vagy a tartalomból, és hogy ki mit áldoz fel, az valahol jellemző.
n B. E.: A könyveit olvasva az az érzése az embernek, mintha azt tételezné fel, hogy az emberi élet véletlenek sorozata, hogy egyfajta létbevetettséget tapasztalhatunk meg, hogy rajtunk kívül álló dolgok meghatározzák a sorsunkat. Egyfelől nagyon jellemző ez az írásaira, másfelől pedig általában – és ez alól az utolsó kötete kivétel – női elbeszélőket alkalmaz, ezért nagyon sokan valamiféleképpen a női sorsra olvassák rá ezt a véletlenekkel való sodródást. Hogy áll a női irodalom témájához és az ilyennek tételezett női sorshoz mint olyanhoz?
R. Zs.: Nem akarok kötözködni, de nem száz százalékig igaz, hogy női elbeszélők vannak mindig. Sőt, furcsa módon mintha első személyű elbeszélő az több lett volna eddig is férfi, például A hullócsillag évében van egy harmadik személyű narrátor meg egy első személyű narrátor, aki férfi. A Szilánkok című regényemben szintén van egy harmadik és egy első személyű narrátor, aki szintén férfi, és a novellák között is van olyan, ahol férfi az elbeszélő. Az viszont egy másik kérdés, hogy a női sorsokban nagyobb szerepet játszik-e a véletlen. A véletlen elég sok életben játszik szerepet; volt egy olyan humoros megfogalmazás a Rómeó és Júliában, ami tulajdonképpen arról szól, hogy rossz volt Verona és Mantova között a postaszolgálat, mert ha a futár előbb megérkezett volna, akkor a szegény szerelemesek máig is élnének, és számos dédunokájuk lenne. Nem is tudom, nem azt mondom, hogy idegen tőlem a gondolat, csak ilyen szempontból nem gondoltam végig... a sorsot a véletlen is alakítja, meg hibás lépések is alakítják, meg sok minden alakítja, de nem hiszem, hogy ez feltétlenül a nőkre lenne jellemzőbb. Nyilván vannak korok, amikor a nőknek azért szűkebbek a lehetőségeik, és vannak, amikor nem.
n F. D.: Az idei könyvhétre megjelent legújabb regényének a címe is talányos ilyen tekintetben, mivel egy női névből indul ki – a Célia címet viseli, ugyanakkor a történet férfi énelbeszélője lecsúszott értelmiségiként sohasem találta meg a vágyott másik felét, de szilárd jellem híján mégis rávehető arra, hogy egy gyermeknek biológiai apja legyen. A Célia látszólag ennek a kémcsőből fogant gyermeknek az életútját célozza meg elbeszélni, a kötetről szóló kritikájában viszont Visy Beatrix kétségbeesett értékkeresésről, a család ősi intézményének válságáról, örömszerző virtuális pótcselekvésekről, a vallási igazságokat felváltó instant metafizikáról beszél. A narrátor, vagyis Ádám már-már túlságosan is esendő, az olvasó rokonszenvére méltatlan, lecsúszott, antipatikus értelmiségi hős, akinek szemszögén keresztül a jelenkori társadalom értékválsága mind szociális, mind kulturális tekintetben banalizálódik. Érdemes megtenni egy ilyen – szerintem – antihőst egy regény narrátorává, hogy általa lássunk egy olyan problematikát, mint egy nemlétező család szétesése?
R. Zs.: Azt talán nem lenne érdemes, de a problematika amúgy sem a nemlétező család szétesése. Ami meg a tényleges problematika, azt elég jól képviseli a narrátor. A cím nem véletlenül lett a címszereplő neve, ezzel azt szerettem volna jelezni, hogy nem a narrátor a fontos az egészben, ő csak elmondja ezt a történetet. Az igazán fontos szereplő ez a lány, aki valóban ebben az értékválságban – vagy nevezzük, aminek akarjuk – próbál valami szilárdat keresni. Tulajdonképpen abból indult ki a könyvnek a gondolata, hogy az én nemzedékem és az egy kicsit fiatalabb nemzedék, aki egy diktatúrában nőtt fel, nagyra értékeli a szabadságot, a szellemi szabadságot, az életvitelbeli szabadságot, a mindenféle szabadságot, és ez ezzel a nemzedékkel voltaképpen akár rendben is lehetne. Csak az a kérdés, hogy ha mindenfajta határozott világképet, tradíciót, elvet leépítünk, hogy ne korlátozza az önkiteljesítésünket, akkor mit adunk át a következő nemzedéknek, és akkor az mit fog csinálni: nyitott kapukat dönget, és további forradalmakat fog vívni az üres levegőben, vagy pedig keres valami szilárdat. Ennek a történetnek a hősnője keres valami számára szilárdat. Ha a narrátor ellenszenves, ha ellenszenves, nekem nem annyira, nem is azonosulnék vele távolról sem, de valahol mélyen megértem: ő az, aki minden kötöttségtől iszonyodik, elsősorban a családi meg a szerelmi kötöttségektől, mert ismeri magát, és tudja, hogy most még így érez, de holnapután már amúgy fog, és akkor következik a bűntudat meg mindenféle korlátok, amiket szeretne elkerülni. Ő tulajdonképpen annyiban fontos, hogy az ellenpontját, azt a világot képezi, ami ellen ez a kamaszlány fellázad, és miután egy ilyen szabadon nevelt kamaszlány, az ő lázadása a szabadságnak ez ellen a felfogása elleni lázadás is, tehát ő a kötöttségkereső lázadó.
* A 65. Kanizsai Írótáborban elhangzott beszélgetés szerkesztett változata
