Ma kezdődött a községnapi programsorozat, mellyel három napon át az újjászületést ünneplik, hiszen 1686-ban ezen a napon szabadult fel a város a több mint százötven éves török uralom alól.
A Halász téren – ahogy emlegetni szokták, Magyarkanizsa „kezdeténél” elénekelték a magyar himnuszt
A Halász téren – ahogy emlegetni szokták, Magyarkanizsa „kezdeténél” – elhelyezték a tisztelet virágait, az önkormányzati elöljárók és számos vendég jelenlétében. Ünnepi beszédet Miloš Kravić, a községi képviselő-testület elnöke mondott szerb nyelven, magyarul pedig Kávai Szabolcs történelemtanár, közoktatással megbízott tanácstag szólt az egybegyűltekhez. Mondandójában kiemelte:
– A közelben vívott győztes csata véget vetett a hanyatlás és a pusztulás időszakának. A török kiűzése előtt ez a vidék szinte teljesen lakatlan volt, óriási megműveletlen földterületekkel, elvadult környezettel. Ez után szinte a semmiből született újjá ez a település. A történelem folyamán sok egykoron itt élt nép tűnt el, a helyükre újak jöttek, új reménnyel, elszántsággal. A XVIII. század már ennek a területnek az újratelepítéséről és a felemelkedésről szólt. Ettől az időszaktól kezdve a mai Kanizsát is meghatározó két nemzet, a magyar és a szerb együttéléséről beszélhetünk. Ez az együttélés a mögöttünk álló három évszázadban többnyire a tiszteletről, a kölcsönös megbecsülésről és a közös munkáról szólt. De a történelmi hibákból okulva nem feledkezhetünk meg az általában külső hatásra előtörő konfliktusokról, gyűlölködésről sem.
Az imént említettek alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Kanizsa történelme lényegében nem sokban különbözik más Kárpát-medencei vagy balkáni, többnemzetiségű települések múltjától. Megpróbáltatások, háborúk, járványok időszakát váltotta a felemelkedés és a gyarapodás korszaka. Ez nem véletlen. A kiváló termőföld, a kedvező éghajlat és nem utolsósorban a Tisza még a legnehezebb időszakokban is lehetőséget nyújtott a túlélésre. Az alföldi folyó még rossz termés idején is biztos élelemhez juttatta elődeinket, és ha jött az ellenség, akkor az árterület mocsaraiban találtak menedéket.
A Tiszával egybeforrt Kanizsa múltja, jelene, és minden bizonnyal a jövője is. Nem véletlen, hogy a messzi idegenbe sodródott, honvágytól gyötört kanizsaiak legtöbbször a Tisza-partot emlegetik. Ha városunk és községünk jövőjét tervezzük, akkor mindenképpen fontos szerepet kell szánnunk az életet adó folyónak.
Mint minden ünnep, a mai is alkalmat ad számunkra a számvetésre, illetve a jelenlegi állapotunk meghatározására. Egy biztos: az utókor nem a XXI. század elejét fogja Magyarkanizsa történelmének aranykoraként emlegetni. Egyre kevesebben vagyunk, és sajnos egyre többen vannak, akik borúlátóan tekintenek a jövőbe. Ennek ellenére az elmúlt évszázadok egyértelmű tanulsága, hogy az itt élt emberek sokkal nehezebb, tragikusabb időszakokat is túléltek, és még hihetetlen fejlődésre is képesek voltak. Elég, ha csak két dologban példát veszünk az elődeinktől: a kitartás és a szülőföldünk feltétel nélküli szeretete. Ha ezek szellemében élünk és dolgozunk, akkor erkölcsi és anyagi értelemben is biztos alapokra helyezhetjük utódaink Kanizsáját.
A biztató szavak után emelkedett hangulatban vonulhattak át Puskás Károly nyugdíjas építész fényképkiállítására, melyben felvonultatta Magyarkanizsa múltját és jelenét. Képei korhű dokumentációkként tárultak elénk. A megnyesett fa kizöldül munkacímet viselő kiállítás sokakat vonzott, csakúgy, mint az ezt követő népzenei koncert a Művészetek Háza nagyszínpadán, ahol fellépett a csángóföldi Servet zenekar és a Magyar Örökség díjas Misztrál együttes.
Holnap átadják a legrangosabb elismeréseket, a Pro Urbe díjakat, és ekkor lesz az európai Ki mit tud? nyolcadikos diákoknak az Ifjúsági Otthonban, valamint a községnapi ünnepi műsor és az európai Becsületzászló ünnepélyes átadása a Művészetek Háza nagyszínpadán. Vasárnap a vásár és az Udvari Kamaraszínház előadása teszi fel a koronát a községnapi rendezvényekre.
