Ez első év az önmegismerésről szól

A cikkhez fotógaléria kapcsolódik: https://www.magyarszo.rs/hu/3516/galleria/173601/Bemutatkoznak-a-M%C5%B1v%C3%A9szeti-Akad%C3%A9mia-els%C5%91%C3%A9ves-sz%C3%ADn%C3%A9szn%C3%B6vend%C3%A9kei.htm

Kilenc hallgatója van az újvidéki Művészeti Akadémia elsőéves színészosztályának. Osztályvezető tanáruk László Sándor színművész, rendező. A kilencfős évfolyamról, pályakezdésről, önismeretről beszélgettünk vele.

– Jót jelent a különböző előtudás. Az nem jelentene jót, ha egyformák lennének, ha mindenki azonos gondolkodású lenne, ha azonos világnézetek és egyebek futnának itt össze, mert akkor nagyon egysíkú lenne a munka. Az a jó, ha különbözőek, és szerencsére nagyon különbözőek, akár külsőre, akár belsőre. Természetesen a cél mindenkinél ugyanaz, és nekünk az a dolgunk, hogy ezt valamilyen közös mederbe tereljük, de mindenképpen meg kell erősíteniük az egyéniségüket, a saját személyiségüket, és nyilván azon belül tudni kell csapatban dolgozni, gondolkodni, de semmiképp nem az egyén kárára megy a dolog. Amikor kikerülnek innen, akkor kész egyéniségek kellene, hogy legyenek. Most kezdik fölfedezni, megismerni magukat, rájönni arra, hogy egyáltalán kik ők – erre nem lehet egyik napról a másikra rájönni, de itt kutatunk, keresgélünk, és az első év tulajdonképpen arról szól, hogy a lehető legjobban megismerjék önmagukat.

Nyilván ezt nem fejezik be az év végén, ez végig tart, de az első év az önmagukkal való foglalkozás, az önvizsgálat ideje. Ha ezzel tudunk már bánni, akkor tudunk más bőrébe is biztonsággal belebújni. Az ember azt gondolja, hogy önmagát ismeri, merthogy a saját bőrében lakik tizennyolc, húsz, huszonkét éve. De ez nem így van, és azt gondolom, hogy az a magabiztos színész, aki önmagával jóban van, a lehető legközelebb tud önmagához kerülni, aki tisztában van önmagával, aki kontrollálni tudja magát. Ha ezt az ideálisnak mondható állapotot megközelítjük, akkor a színpadon sem Lear királlyal, sem Hamlettel, sem Ophéliával, sem Júliával nem lesz problémánk. Amíg nem ismerjük a gátlásainkat, nem tanuljuk meg ezeket kezelni vagy megoldani, addig Júliaként sem tudunk jól funkcionálni. Meg kell szabadulni a gátaktól, a feszültségektől, a félelmektől, és aztán kezdhetünk belevágni a nagyjába. Most például azzal küszködök, hogy rengeteget kell beszélnem, mert ők hallgatnak. Ahelyett, hogy ők kérdeznének, mesélnének, én teszek úgy, mintha kérdeztek volna, beszéltetem magam, szórakoztatom őket – nem mindig, néha unalmas is vagyok, de el kell indulnia közöttünk a kommunikációnak. Természetesen ez két-három hét alatt nem indulhat el, mert az gyanús is lenne. Először kitapogatjuk a csápjainkkal egymást, és ahhoz, hogy bizalom épüljön ki közöttünk, időre van szükség. Amikor ez a bizalom már megszületik, vagy körvonalazódik, sokkal könnyebb lesz, nem lehet őket majd lelőni se. Ebben biztos vagyok, mert tapasztaltam már – beszélt a színésznövendékekkel való munka kezdeti szakaszáról László Sándor, a fiatalok érvényesülési lehetőségeiről pedig a következőket mondta:

– Azt gondolom, jó lehetőségeik vannak, attól függetlenül, hogy nagyon nehéz helyzetben vagyunk már hosszú évek, évtizedek óta. A színházaink jól működnek, jó előadások születnek, ehhez pedig jó színészekre van szükségünk. Igyekszünk a lehető legjobb munkatársakat kinevelni – hogy nem tudunk maximálisan ideális körülményeket biztosítani nekik, az biztos. Ha szétnézünk a világban, akár Romániába, akár Magyarországra megyünk, mindenütt jobb körülmények várják a fiatalokat, mint itt, de amondó vagyok, hogy sült galambok nem röpködnek, és arra is tanítom őket, hogy ne várják ezeket, hanem tegyenek magukért. Az, hogy milyen lehetőségek várnak rájuk négy év múlva, az nagyban függ tőlük is. Ha befejeznek egy iskolát, és arra várnak, hogy majd valaki munkát ad nekik, kényezteti őket, megoldja helyettük az egzisztenciális és egyéb szakmai gondjaikat, akkor rossz soruk lesz. Ha elébe mennek a dolgoknak, szembe jönnek velük a lehetőségek, és biztos, hogy ez a négy-öt itt eltöltött év nem lesz elvesztegetett, de ahhoz rájuk is szükség van, tevőlegesen kell részt venniük a saját életükben, és amennyiben erre képesek, akkor nem látom sötéten a jövőt.

Az akadémián tett látogatásunk során arra kértük az évfolyam hallgatóit, osszák meg velünk eddigi tapasztalataikat, benyomásaikat.

A szabadkai Dedovity Tomity Dina arról vallott, számára nehezen indult az egyetemi lét:

– Nagyon sokat kell magunkról beszélnünk, ami nehezemre esik, véleményt kell formálnunk mindenről, ami nem könnyű, mert nem vagyok beszédes ember, de kezdek beleszokni. Ahogy haladunk előre, egyre jobban tetszik, egyre inkább azt érzem, jó helyen vagyok, azt tanulhatom, amit szeretek, ami érdekel.

A szintén szabadkai Dudás Dániel új élményeiről mesélt, amik szerinte egyszerre izgalmasak és fárasztóak:

– Folyamatosan szokunk bele az egyetemista életbe, nem egyből a mély vízbe estünk. Eleinte nem volt annyira kemény, nemrég óta van az, hogy egész nap benn vagyunk, estig maradunk próbálni, és nincs nagyon szabadidőnk. Ettől függetlenül élvezem, mert azt érzem, hogy új dolgokat tanulok, legalább részben azt, amit szeretek csinálni: a helyzetgyakorlatokat, a hármas, nonverbális jeleneteket, amikben nekünk kell kitalálni a szituációkat, vagy megadott szituációról szóló egyszemélyes jeleneteket.

– Ez alatt az egy hónap alatt nagyon felkavarodott minden, de sokkal többnek érezzük ezt az időt, ami viszont nagyon gyorsan múlik, mert annyi feladatot kapunk, hogy egyfolytában dolgozunk. Ez azért is jó, mert nincs időnk annyira agyalni, én pedig eléggé hajlamos vagyok a honvágyra, és még nem éreztem, ami megdöbbentő. Hétvégente persze szívesen hazamegyek, de nem esik nehezemre itt maradni, hisz dolgozunk, vannak céljaink, mert teljesítenünk kell, még akkor is, ha kialvatlanok vagyunk – mesélt Grgity Nikoletta.

Horváth Blanka szerint ijesztő néhány tantárgyat szerbül tanulni:

– Eddig boldogulok vele, de meglátjuk mi lesz, ha nekem is szerbül kell beszélni. Tetszik, hogy ennyiféle műfajban tanulunk mozogni: nemcsak akrobatika meg tánc, de harcművészet, meg színpadi mozgás is van. Elég kalandos minden nap, mindig új kihívások vannak. Nem csak órákra járunk, hanem folyamatosan önismeretet végzünk, megismerjük magunkat.

A 21 éves Budinčević Krisztián nyolc évig tagja volt a szabadkai Fabula Rasa Színjátszó Grundnak, mégis kételyekkel telve kezdte első évét:

– Nem vártam rosszat, de volt bennem egy kis félsz, és ez egyre jobban kezd feloldódni. Az ember úgy gondolja, ha amatőrként van tapasztalata, akkor szinte mindent tud, de valójában nem tud semmit, úgyhogy mindent teljesen elejéről kezdünk, tiszta lappal indulunk.

– A mozgásos tantárgyak, például az akrobatika, a színpadi tánc nekem érdekesek, mert eddig nem igazán foglalkoztam a mozgással, és egy hónap alatt rájöttem, hogy van hozzá érzékem, ha ráhangolódok és koncentrálok. A színészmesterségben az a lényeg, hogy önmagunkat megismerjük, és ebből helyzetgyakorlatként megmutassunk valamit a színpadon. Eleinte azt hittem, hogy könnyű, de rájöttem, nagyon nehéz az, amikor saját magamból kell valamit úgy megmutatni, hogy az őszinte legyen – fejtegette a zentai Pásztor Dániel.

A szabadkai László Roland élvezi a gyakorlati órákat:

– Körülbelül hasonló dologra számítottam, és vártam ezeket a tantárgyakat, mert nincs olyan közöttük, amit általános vagy középiskolában tanulni lehet, és szerintem mindegyik különleges. Sokféle, mozgással, hangképzéssel kapcsolatos óránk van, amik többnyire játékos módon zajlanak, persze ebbe belefoglalják az elméletet is. Mindenkinek az a célja, hogy mi ezt elsajátítsuk. Nem mindenhol van meg a tanár-diák kapcsolat – persze a tisztelet megvan közöttünk –, látszik, hogy ez egy együttműködés, aminek az a célja, hogy nekem jó legyen, és a tudást majd hasznosítani tudjam.

Magyar Zsófia Óbecséről jött Újvidékre, az egyetemista lét első hónapjában pedig pozitív és negatív tapasztalatokat egyaránt szerzett:

– A legnehezebb számomra talán az önmegismerés, és az, hogy utána ezt felvigyem a színpadra, hogy saját magamat mutassam be, hogy hitelesen eljátsszam, hogy ez tényleg én vagyok. Azt is gyorsan megtapasztaltam, hogy milyen rossz érzés, amikor nem úgy sikerül, amit otthon vagy az órák előtt begyakorolsz, és ilyenkor csalódsz önmagadban. Kezdem érezni a színművészet sokszínűségét, és jó azzal a tudattal bejönni, hogy minden nap többet tanulhatok, és egyre többre lehetek képes és fejlődhetek. Ez motivál.

A nagykikindai Tóth Dániel szerint a színház és a színészet az az alkotóművészet, amivel mindent ki lehet fejezni, hiszen magában foglalja a zeneművészetet, a képzőművészetet és a táncot.

– Ez az a szakma, amiben egy alkotó szellemű ember teljesen meg tud nyilvánulni. A nehézségek közé a tánc és a különféle mozgások tartoznak, de igyekszem felzárkózni. Tetszik a drámatörténelem, amivel eddig nem nagyon foglalkoztam, de rájöttem, hogy érdekel, a másik pedig természetesen a fő tantárgyunk, a mesterség, ahol a színészmesterséget sajátítjuk el.