A sík vidékhez szokott bácskai szemnek az újdonság erejével hat minden ettől különböző, annak ellenére, hogy nálunk is megannyi természeti kincs és csoda van, ha jobban megfigyeljük. A kulcsszó a megfigyelés ez esetben is, amikor két fiatal egészen Nepálig utazott azért, hogy részt vegyen egy meditációs kurzuson a Himalája tövében. Tóth Tamara, aki horgosi származású, de jelenleg Budapesten tanul és dolgozik, és Berta Csongor, aki bábszínészként Zalaegerszegen tevékenykedik, de ő is a mi vidékünk szülötte, Nepálban jártak nem régiben. Erősen kötődnek a szülőföldhöz, nem felejtik el gyökereiket, ugyanakkor a boldogságkeresés és a lelki nyugalom meglelése is hatványozottan fontos számukra.
– Nem kirándulni mentünk Nepálba, hanem konkrét céllal, hogy részt vegyünk egy Vipassana típusú meditációs kurzuson – kezdte a mesélést Tamara.
– A Vipassana szó maga azt jelenti, hogy: megfigyelni a valóságot úgy, ahogy van. Többféle meditáció létezik: vannak mantraszerűek, jellemzően valláshoz kapcsolódóak ezek, de a Vipassana attól más, hogy mentes mindenféle vallási, ezoterikus jellegtől. Maga a technika azzal kezdődik, hogy a lélegzetet kell megfigyelni, ahogy az orrüregben áramlik, és az ehhez kapcsolódó mindenféle érzéket. Amikor ezzel megpróbálkozunk, rájövünk, hogy két-három lélegzetet tudunk úgy venni, hogy a gondolataink ne terelődjenek el valahova teljesen más irányba. Valószínűleg az általunk tanult módszer azért is nehezebb más meditációknál, mert itt az elme a valósághoz kötötten koncentrálódik – magyarázta Csongor.
Ez egyfajta befelé figyelés?
Tamara:
– Igen, és ahogy Csongor is mondta, arról is szól ez a technika, hogy megfigyeljük a valóságot úgy, ahogy van, anélkül, hogy megpróbálnánk változtatni rajta. Csak arra figyelünk, ami a jelenben történik velünk.
Miben segít ez a technika?
Csongor:
– A mindennapjainkat úgy éljük, hogy várunk valamire és az elképzelt boldogság mindig a jövőbe tevődik, de valami oknál fogva sose jön el. De hogyha el is jön, akkor is furcsa módon mintha csak a visszapillantóból figyelnénk, várva a következő élményre, ami végre elhozza nekünk a boldogságot. A technika pedig arra tanít, hogy a csalódásokat és az örömöket is megfigyeljük, és ne harcoljunk velük. Ekkor jöhetünk rá, hogy létezik a boldogságnak egy mélyebb szintje, ami az előtt megtörténik, mint hogy a vágyott dolog bekövetkezne.
Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a jelenben kellene élnünk, annak minden pillanatát kiélvezve?
Tamara:
– Igen, valóban arról van szó, hogy próbáljunk meg teljes figyelemmel a jelenben lenni. Hiszen mindannyian tapasztaljuk, hogy permanensen egy gondolatvonat robog át a fejünkben megállíthatatlanul, töprengve a múlton vagy szimulálva a jövőt – ez pedig elszakít attól, ami éppen itt és most történik velünk. A meditáció abban is segít, hogy egy hirtelen bennünket érő indulatot megpróbáljunk objektíven, mint testi érzeteket megfigyelni, így egy heves érzés kevésbé veszi át felettünk az uralmat.
Csongor:
– Még az unalmat is ugyanígy meg lehet figyelni, mint testi érzetet, hangulatot, és lám, a megfigyelés által az unalom is érdekessé válhat. És az is világos lesz, hogy ugyanúgy, mint minden más: elmúlik. Ezt a megfigyelést eleinte nagyon nehéz integrálni, de meg lehet tanulni.
Van arra idő és mód, hogy a legnagyobb haragunk közepette csendesen figyelgessük magunkat?
Tamara:
– Mindannyian tapasztaljuk a saját életünkben, hogyha valami bosszúság ér, ködfelhő borul az agyunkra, és nem tudunk elszakadni a haragunk tárgyától, sőt egyre több okot gyártunk idegességünk igazolására. Meditációval érzékennyé válhatunk arra, hogy ezt a mechanizmust felismerjük és tudatosítsuk. Így 3 óra önmarcangolás lerövidülhet 2-3 percre.
Hogy kerültetek kapcsolatba a meditációval?
Tamara:
–Felismertem azt, hogy munkára, könyvre vagy bármi éppen velem történő dologra koncentrálás helyett sokszor elveszek a gondolataimban. Szerettem volna kontrollt gyakorolni a figyelmem felett, és a meditáció segít ebben. Valamit abban is, hogy felismerjem, hogy a gondolataim sokszor negatívabb színben tüntetik fel a valóságot, mint amilyen az valójában.
Csongor:
– Amikor elkezdtem ismerkedni a technikával, rájöttem arra, hogy hogyan is tudhatnám, mi történik körülöttem, ha a tulajdon lélegzetemre sem tudok tíz másodpercnél tovább figyelni. És nagyon vonzottak a meditációról szóló tudományos felfedezések. Sokan hallottak már az amigdala nevű agyi területről, ami az „üss vagy fuss” reakcióért felelős, és jelentős szerepe volt a túlélésért folytatott harcban, amikor a homo sapiens oroszlánok elől menekült a szavannákon. Azt már azonban kevesen tudják, hogy az amigdala lép működésbe bármilyen stresszhelyzetben, akkor is, amikor az embernek egy torz testképe van önmagáról és azzal harcol. A meditáció segít abban, hogy az amigdala és az elülső agylebeny kapcsolatát megerősítsük, így ezeket a gondolatokat kordában tudjuk tartani, fel tudjuk ismerni, mint egy áramlatot, ami jön és megy és nem kell vele azonosulnunk.
És miért éppen Nepál?
Tamara:
– A meditáció iránt már körülbelül másfél éve érdeklődtünk, és napi 10–20 percet gyakoroltuk is. Nemrégiben olvastunk egy könyvet, ami a meditáció hatásának tudományos eredményeiről szólt, két harvardi pszichológus professzor írta. Szerettünk volna ebben elmélyedni, és a tudomásunkra jutott, hogy az egyikük Nepálban, Pokharában végezte el ezt a kurzust, amire kevés hezitálás után mi is jelentkeztünk. Hatalmas várólista van, nehéz bekerülni, mert a világ minden tájáról érkeznek ide résztvevők. Két hét múlva kaptunk is visszajelzést. Akkor még mi se tudtuk, hogy mire vállalkozunk. Napi tíz-tizenegy órát meditáltunk, mindezt úgy, hogy közben senkivel nem beszélhettünk, a kurzust vezető tanárt kivéve.
Csongor:
– Nulladik napon érkeztünk, regisztráltunk, vacsoráztunk és este nyolctól kezdődött a teljes csend, ami a tizedik napig tartott. A fiúk a lányoktól teljesen el voltak különítve. A tábor kétfelé nyílott, az egyik oldalon a férfi, míg a másikon a női részleg. Gyönyörű környezetben, a Himalája közelében egy erdőben tölthettük a napjainkat. Az egyetlen hely, ahol találkozhattunk, az a közös meditációs terem volt. Mi voltunk az egyetlen pár, de még csak egymásra se nézhettünk. Mindezt azért, hogy a személyes fejlődésünkre tudjunk koncentrálni.
Tamara:
– Tudtuk, hogy az egyik szabály az, hogy nem beszélhetünk, aminek az az oka, hogy minél többet beszélgettünk volna, annál több gondolat is generálódott volna a fejünkben. Valamint ha megosztottuk volna, ki hol tart a fejlődésben, az is befolyásolt volna minket, ez a tíz nap segített abban, hogy ténylegesen magunkra koncentráljunk.
Hogyan telt egy nap?
Csongor:
– Hajnal négykor volt az ébresztés, akkor megszólalt a gong, és az első meditációs szakasz fél öttől fél hétig tartott, majd szünet nyolcig. Nyolctól tizenegyig ismét meditáció, kettőig szünet, kettőtől ötig meditáció, majd hattól egyórás beszélgetés, majd fél óra meditáció és fél kilenctől takarodó.
A környezet mennyiben hatott rátok?
Csongor:
– A táj persze gyönyörű volt, de azért azt tapasztaltuk, hogy a rovarok háromszor akkorák mint itthon, a húszcentis pókok sem voltak ritkák.
Tamara:
– Monszunos időszakban jártunk ott, egy kis eső volt mindennap, de amikor kitisztult az ég, látszódott a Himalája vonulata is.
Volt-e alkalmatok városnézésre? Mit tapasztaltatok, miben különböznek az ottani emberek, az életmódjuk, a gasztronómiájuk?
–Igen, néhány napot töltöttünk a fővárosban, Katmanduban, és a Himalájánál Pokharában. Egy kulturális ringlispíl volt az egész utazás. Az étrendjük alapja főleg friss zöldségek, hüvelyesek, rizs, gyümölcsök – amiknek egészen új fajtáit ismertük meg. Az egész országot egyébként mélyszegénység jellemzi, bele lehet szédülni abba a látványba, amit az utca forgataga nyújt: egész életüket az utcán tengető családok, árusok, hajléktalanok. Paradox világot láttunk Nepálból: egyrészt a nagy bölcsességet nyújtó világvallások hazája, másrészt szervezetlenség, bűnözés, káosz.
Onnan visszatérve mit hoztatok magatokkal?
Tamara:
– Azt a felismerést, hogy a mindennapok megélésére két alternatíva létezik. Vagy az egónkba zárva, a gondosan felépített félelmeink és vágyaink között, vagy illúziómentesen, a jelenben lenni teljes figyelemmel, harmóniában. Mi a másodikat tartjuk fontosabbnak, és habár ez egy életen át tartó tanulást jelent, tele buktatókkal, számunkra mégis megér minden befektetett munkát.
