Jó néhány éve már, hogy egy ködös reggelen a Pest felé tartó vonaton hallottam az alábbi sóhajt: „Megint jön ez a vacak ősz, pedig úgy ennék egy kis friss epert.”
Nem akarván felvilágosítani pár sorral arrébb ülő útitársam a folyton termő fajták gyönyörűségéről, inkább magamba mélyedtem, s elgondolkoztam, vajon a Kárpát-medencében gyönyörű tavaink vagy tóink vannak-e. Aztán eszembe jutott felső szomszédunk folyton mormogó fűnyírója, s hozzá tartozó nyelvi rácsodálkozásaim egyike: „Mennyi eső esett, a hétvégén le kell nyírni a fűt” – mondta. Kétkedésem gubancait végül megoldotta az emlékezés: „Állatira unom már ezt a telet, minden reggel lapátolni kell a hót” – ezt már a szomszéd utcabeli öregember panaszolta, no persze nem az idei télen. Hol van már a tavalyi hó, mondhatnánk erre mostani havatlan (hótlan?) februárunkban.
Kérdés persze, rétegnyelvi vagy köznyelvi változásról van-e szó? Nem is oly régen zombirádió-hallgatásra ítéltettem az egyik budai edzőteremben, nem mintha nem tudnám kikapcsolni a fölösleges zajokat mozgás közben, de ez a mondat a röhincsélő semmi közepette is megüti a magamfajta ingerküszöbét: „Milyen jó, ha a nagy melegben van valakinek kerti tója.” Ekkor sokat hallott füleim valóban zsibbadni kezdtek, s immár úgy éreztem, évszaktól függetlenül, ezek nem véletlen nyelvbotlások többé. Az még csak rendben lenne, hogy egyes szavaink egyik ragozási típusból másikba kerülhetnek, ez többnyire a ragozás egyszerűsödését, „szabályosabbá” válását hozza magával. Elfogadom, Pesten rég kisebbségbe szorultam azzal, hogy két pohár narancslevet kérek „narancslét” helyett. „A narancslét, narancskék, narancslém” alakok a fővárosi iskolás korúak beszédében már egy záruló nyelvváltozás biztos egyeduralkodói. Az is igaz, hogy a Palicsi-tavon is ringhat bója, ám hogy a palicsiaknak lenne tója, már erősen valószínűtlennek tűnt.
Mi tagadás, én nagyon örülök annak, hogy a magyar nyelv szerkezeti típusát tekintve az erősen agglutináló nyelvek közé tartozik, mert szóragasztékaink (képzők, jelek, ragok) végtelen szabadságot engednek az alkotó nyelvművész fantáziájának. Nem véletlen „kölcsönözte” Weöres Sándor Mezzofanti bíborosnak, a száznál több nyelven verselést próbáló nyelvzseninek e hangulatos kis szösszenetét: „Fordul, fordít, forgat, forog:/ Magyar nyelven könnyű dolog. /Megcsókollak, csókolgatlak,/ Csókolnálak, csókolhatlak,/ Csókolatlan, csókolhatlan: Huszonöt szó az olaszban.” A ragasztó nyelveknek e kimeríthetetlen, ugyanakkor tömör szóképzési módozaton túl további előnyük, hogy szavaik matematikai tisztasággal, pontosan szeletelhetők, ritka bennük a germán nyelvek többségére jellemző erős flexió, vö. német: Wald: Wälder, Kuh: Kühe; singen: sang: gesungen stb. (Többek közt ezért sem igaz, hogy a magyar környezeti vagy idegen nyelvként sokkal nehezebb lenne, mint bármely más Kárpát-medencei nyelv, legfeljebb a tananyagban, tanárban vagy a diákban van a hiba.) A vegytiszta agglutináló nyelvben tehát nem is lehetnek két- vagy háromtövű szavak, a magyarral nyelvrokon, és egyébként is nagy nyelvtani hasonlóságot mutató, Volga–Káma–Belaja-vidéki mariban sincs, sőt, a mariban még a létige ragozásában is csak egyetlen „renitens” alak van, a létige egyes szám harmadik személye. Ennek szellemében a hót, fűt, tója alakokat tekinthetnénk akár természetes tipológiai átrendeződésnek, a ragasztó jelleg további erősödésének. (Az epert ellenben mindenképp nyelvbotlás vagy hiba, hiszen ott nincs szó kéttövűségről: az „eperet” alakból természetes hangkieséssel jön létre az epret, ahogy pl. a tükröt, bokrot, csokrot forma is.)
Mielőtt azonban hátradőlnénk, nem árt megfigyelni, hogy a tója, fűje, eperje típus nem költői nagyságaink szótárába tartozik. Sokkal inkább azon emberek jellemzője, akik keveset törődnek nyelvhasználatukkal, s még kevesebbet azzal, milyen színvonalú műsorokat hallgatnak-néznek. Aztán meg egyetlen természetes nyelv sem lehet mértani szabályosságú, mert akkor a hagyományt, a nyelv változatos szép formáit, egyszóval sava-borsát, s a társadalmi nyelvszokás évszázados receptjeit felváltaná a mértani tökély unalma, mely csak mesterséges nyelv sajátja lehet. (Többek között ezért, az unalom és a mindennemű történeti-kulturális háttér hiánya miatt sem válhatott sikeres nemzetközi nyelvvé az eszperantó.) Ami pedig a magyar hagyományt illeti, tó: tavat, tő tövet, hó: havat, lé: levet, fű: füvet típusú szavaink kéttövűségének legalább kétezer éves története van. A hagyománytisztelet tehát megérne annyit, hogy kicsit gyengédebben bánjunk velük. Épp ezért én továbbra is narancslevet kortyolgatok, s számomra Wimbledonban ezentúl is füves a pálya, a nézők pedig szünetekben tejszínes epret esznek.
