A szórványságot hungarikumnak is nevezik, joggal. Emellett lehetőségként is emlegetik. A bánáti szórványlét kapcsán kértük ki dr. Tóth-Glemba Klára nagybecskereki kisebbségkutató véleményét.
Dr. Tóth-Glemba Klára (Kónya-Kovács Otília felvétele)
Milyen helyzetben van a bánáti magyarság?
– A bánáti szórványmagyarság helyzete semmivel sem különbözik bármely szórványtelepülés magyarságának helyzetétől, ugyanabban a funkcionálisan megcsonkított kisebbségi létben élnek, mint általában a szórvány. A nem irigylésre méltó helyzetük pedig kétszeresen hatványozódik, ugyanis kétszeres kisebbségben vannak: nemcsak a többségi nemzethez viszonyítva, hanem önmagukhoz is – a vajdasági magyarság (tömbmagyarság) viszonyításában is.
A mindennapi életük megélhetéséhez pedig kétszeres odafigyelést igényelnek, sokkal sérülékenyebbek és nagyobb az asszimiláció veszélye is rájuk nézve.
Az utóbbi években észlelhetőek azok a tevékenységek, mozgolódások, amelyek a mezőgazdaság, a kisvállalkozások, a civil egyesületek projekfinanszírozásában mutatkoznak meg, amely egy fajta felzárkóztatási, otthonmaradási céllal segíti a bánáti magyarságot, de ez mellett még számos olyan tényező van kihatással az itteni létre, amely igaz nemcsak a magyarság megmaradását érinti, hanem az egész társadalmat egészében.
A XXI. század követelménye pedig a szórványban hatványozottan hiánycikknek bizonyult: a víz (ivóvíz) és a szennyvíz elvezetése, a megfelelő feszültségű áram, a gyors internet. Az infrastruktúra szerves része természetesen az utak járhatósága (megjegyzem: Vajdaság-szerte rossz minőségű utak, járdák vannak). Ami a bánátiakat továbbra is érzékenyen érint, és osztoznak a többség sorsán, különösen itt Közép-Bánátban hatalmas probléma az ivóvíz hiánya, a levegő szennyezettsége, az elviselhetetlen bűz a közeli állati tetemeket feldolgozó gyárból, a szemétégetés füstje a közvállalat által „karbantartott” szeméttelepről, ezek mind olyan dolgok, amelyek már évek óta megkeserítik az emberek mindennapjait. Olyan komoly és nagy tételekről van szó, amelyek hatalmas társadalmi és állami összefogást igényelnek ahhoz, hogy minden érintett település élhető településsé váljon.
Aggasztó azonban továbbra is, hogy távol a magyar nyelvű kulturális intézményrendszertől, a kulturális szükséglet kielégítése szorul háttérbe. Továbbra sincs olyan könyvesbolt, amely magyar nyelvű könyvet is árulna, eltűntek a magyar nyelvű lokális rádiók, a magyarlakta települések szinte állandó orvos/fogorvoshiánnyal küzdenek, és sűrűn már nem is fontos, hogy tudjon magyarul, csak legyen, de a mindennapi, vagy a heti magyar nyelvű sajtótermék se jut el a szórványba, vagy ha eljut, akkor késve, vagy pedig kevés példányszámban. Mind több olyan település van, ahol még kisbolt, vegyesárubolt sem létezik.
Milyen 2020-ban a magyarság helyzete?
– Nehéz a vajdasági magyarság helyzetéről rövid összefoglalót adni. Nagy vonalakban azonban megérinthetnék egy pár mozzanatot: mint pl. a lehangoló demográfiai mutatókat, az elvándorlást, az asszimilációt. Vajdaságban, ami a magyarokat illeti, a népszaporulat állandó negatív előjelű, ami azt jelenti, hogy képtelen önmagát reprodukálni, ez oda vezet, hogy az állandó fogyatkozás megállíthatatlan. Sajnos, ehhez még társult a kivándorlás is, elvándorlás, akkor igazán nagyon oda kell tenni magunkat, hogy optimisták legyünk. Szinte nincs magyar család, amelyből egy-két személy ne hiányozna oly módon, hogy kivándorolt más országba a jobb élet reményében.
Személy szerint, hogyan látja a helyzetet, mit tapasztal?
– Engem a szórványhelyzet személyesen is érint, osztozom a szórványmagyarság sorsában, de leginkább a távolság aggaszt – hisz már idestova 30 egynéhány éve ingázom Újvidékre mindennap. És naponta saját kis harcomat vívom ezzel, van, amikor az 50 km távolság rémálom, különösen télidőben, amikor a szórványba vezető utat befújja a hó és csak az autók verik szét a rajta megtelepedett jeget, havat, de Újvidék hangulata, a munkahelyem, kárpótolnak mindenért.
Nem maradok le аzonban a magas kultúra által nyújtott élvezetekről sem, sűrűn járok Szabadkára, Zentára, könyveket Magyarországon vásárolok, de ezt a szórványember nagy százaléka nem tudja magának megengedni. A hangsúly pedig azon volna, hogy a szórványban élő magyar embereknek is elérhető legyen az a szellemi táplálék, amely megilleti őket.
A jelen mennyire lesújtó, és milyen a jövőkép?
– A szórványmagyarság önszerveződésének eredményeként számos olyan szervezet tevékenykedik, amelyek még megpróbálják összetömöríteni azokat az embereket, akik még itt maradtak. Ezek is jobbára nyugdíjaskorú személyek. Hiányzik a fiatalok húzóereje, amely elengedhetetlen a fejlődésben, haladásban, legyen az a kultúra, a gazdaság vagy bármelyik terület. Szükség van a középkorúakra és a nyugdíjasokra is, de a gyermekek és a fiatal korosztály az, amely reményt ad a további létezéshez. Egy pár évvel ezelőtt még egy művelődési egyesület elnöke voltam, akkor 35 néptáncost sikerült a nagybecskereki művelődési életbe bevonni. Ma, 6 év távlatából visszatekintve ebből egyetlen egy néptáncos sem maradt Nagybecskereken, szétszéledtek, kivándoroltak külföldre, családot alapítottak és máshol élik a mindennapjaikat.
A jövőképről nem lehet következtetések alapján képet alkotni. Jóslásokba pedig hálátlanság bocsátkozni. Mindig optimista voltam, most is az vagyok, nagyon szeretném azt hinni és látni is, hogy megmaradásunknak van esélye.
