A minap nem várt helyen nem várt szöveg juttatta eszembe pásztyi nyaraim mindennapi parasztleveseit. Hallgattam is eleget az eddmegleves kanalazásra serkentő dédanyai-nagyanyai terminusát rangidős hársfánk lombsátra alatt, mikor zöldségkarikás, paprikás lével teli tányérom mellől a konyhaajtó fele tekintgettem, hiszen tudtam, a tűzhelyen, a nagy fazékban ott áll már a felmentő szalonnás-túrós tészta. Pillantásaim ilyenkor a milyen leves ez (már megint) kimondatlan kérdéseként csapódtak felmenőimre, akik nem is késlekedtek a jól ismert évszázados, imperatívuszi válasszal.
Sohasem gondoltam volna, hogy ötven évvel később, a fényes Parlament tőszomszédságában, egy kis levesbárban ezzel a névvel próbál valaki karriert csinálni leveseinek. Csak nem ám úgy, hogy elmosolyodhatnánk népnyelvi leleményén és bátorságán, ha már főznie nem akaródzik, s inkább gépi porleveseket kínál, nem bizony. A tulaj fogott néhány lapátnyit a környéki üzletekben dívó nyelvi sznobériából, s azzal át-félangolosította a dolgot, amely így „eatmeleves” alakban díszeleg a bejárati ragacson. Hogy ez a szíves invitálás (felszólítás) kinek szólhat, nem tudjuk. Nyilván nem a pandémia tizedelte, kényszerűen is elmaradó külföldieknek, hiszen akkor minek a „leves”. Ha ellenben a népi-népmesei kifejezéseinkért lelkesedő honfitársainkat csábítaná vele, azoknak meg bajosan lesz ínyére az efféle nyelvújító buzgalom. Ahogy nekem sem, persze ez nyelvi ízlés dolga. A konyhai oldalról már markánsabb véleményem van: ezeket a gyomorkínzó papírbögrés glutamátporokat minden tisztességes konyha megcsúfolásának, a közegészség elleni merényletnek tartom. Ehhez képest nyelvi bosszúságom valóban eltörpül…
Nem így a drága laptelefonom feletti, mely a még hatékonyabb verbális agymosás és a globális nemzetietlenítő kampányok szellemében nagyvonalú s ellenőrizhetetlen módon lopódzik be senkitől jóvá nem hagyott, igazolatlan nyelvi „frissítéseivel” állandóan formálódó nyelvi tudatunk és nyelvérzékünk legbelső tereibe. Pár hete vettem észre kijelzőjén a Jan 4., Hét feliratot, s eleinte nem is értettem, hogy járhatnánk az újesztendő negyedik hetében, Szilveszter után negyednapra. Néhány perc múlva gyúlt fény az agyamban: tegnap mintha Vasat mutatott volna a kijelző. Gyanúm a rákövetkező héten beigazolódott: újabban már nem az évszázados H, K, Sze, Cs, P, Szo, V hétköznapjaink rövidítése, hanem a Hét, Ked, Sze, Csü, Pén, Szo, Vas. Hogy ennek e betűszaporításnak semmi értelme, s ráadásul szembe megy a magyar naptári és helyesírási hagyománnyal? Ugyan kit érdekel? A lényeg a globális unifikálás parancsának teljesítése: lehetőleg minden nyelven hasonítsuk a jelölésmódot a (jelenlegi) angol jelölésmóddal, azaz idomuljunk a Sun, Mon, Tue, Wed, Thu, Fri, Sat gyakorlatához. A dieu tehát régi naptárak, kalendáriumok, elsárgult, be nem váltott munkahelyi ebédjegyek, műsorlapok és menetrendek, itt vannak új időknek új rövidítései.
Tudják-e, Joszif Visszarionovics mivel kezdte 1937-ben a Szovjetunió őshonos nyelvi kisebbségeinek russzifikálását? Az egyes nyelvekre és kultúrákra jellemző írásjegyek, szimbólumok szisztematikus levadászásával, az orosz nyelvi rendszer és nyelvi logika más anyanyelvűekre kényszerítésével. Rendeleti alapon irtattak ki nem orosz cirill ábécékből a nem orosz betűk. Ez volt az első lépés, mellyel együtt járt a „gyanús nemzeti” szavak megrostálása, orosz rokonértelműkkel való kötelező helyettesítése. Azóta, immár Oroszország kisebbségeit tekintve csak, elmondható, hogy a nem mohamedán többségű népeket nem számítva egészen szépen sikerült felmorzsolni a hatalmas birodalom nyelvi-kulturális sokszínűségét. Sztálin csak tudta, hogyan kell hatékonyan egy unifikációt levezényelni, hisz maga grúz volt. Rablóból pandúr...
Erről a nyelvrendőrségről, mely tudományos műhelyektől, hírlapszerkesztőségektől az egyszerű beszélők hétköznapi nyelvi tudatáig mindenhová beférkőzött, jutott eszembe Szőcs Géza egy emlékezetes megnyitóbeszéde, mellyel a Magyar nyelv hetét köszöntötte pár éve, a partiumi Váradon. Arról beszélt, ő meg nem vesz olyan kefírt, amelyen „fordítva” vannak a dátumok, hanem addig megy, amíg nem talál egy normálisat. (A példa kedvéért képzeljünk 2021. február 17-es lejárati idő helyett 17.02.21-et.) Ez szerinte nemcsak zavaró, hanem merénylet a magyar nyelvi gondolkodás ellen, a nyelvhasználatunkat s világlátásunkat meghatározó szellemi erő ellen. Nevezetesen mi a felsőbb kategória felől haladunk az alkategóriák felé, s nem fordítva, ahogy manapság a legtöbb indoeurópai nyelven szokás. Ezért év, hónap, nap a magyar gondolkodás szerinti sorrend, ezért előzi meg nálunk (még mindig) a családnév a keresztnev(ek)et, ezért (volt) a magyar címzés rendje, ország, település, közterület, házszám, nem pedig fordítva. Jóllehet, valaha a családnevek jó része úgy kristályosodott ki, hogy sok nyelvben puszta grammatikai és szemantikai okokból is csak elékerülhetett a keresztnévnek. Aztán fordult a kocka, fordult a sorrend, nota bene, a modern nyilvántartásokban már nyugatabbra is rájöttek, mégis csak jobban azonosít a család-, mint a keresztnév. Egy könyvtári vagy más katalógusról nem is beszélve.
Hogy manapság milyen kefírt veszünk s milyet nem, egyre kevésbé múlik szabad akaratunkon. Ma már Szőcs Géza, Isten nyugosztalja, tejtermék nélkül maradna, hiszen a totálissá váló unifikációs kényszer egyre kevésbé hagy választásokat. Nyelvieket sem, kefíren, joghurton, eatme-levesporokon is ugyanaz a dátumozás. Vagy legfeljebb ennél is rosszabbat, ha igazán angolos a dátum: így pl. egy joghurtnál nem kis fejtörés újabban, hogy a 03.02.21 jelzetű vajon néhány nap múlva, vagy csak március elején jár-e majd le. Ilyenkor vajon a gyártó céget kellene felhívnunk, melyik nem magyar-típusú dátumbélyegzést szíveskedtek használni?! Aztán itt van a sok-sok világhálós vásárlás is, amely méginkább felfutott a pandémia hatására. Regisztrálhatunk ugyan egy magyar nyelvű honlaplapra, de ott is csak Úr Péter Pomozi lehetünk, Pomozi Péter úr helyett, nem is beszélve a tökéletesen angolos címzéssorrrendről. Apránként, észrevétlen lopják el saját nyelvi logikánkat, és ez igen veszélyes szakasza az önazanosság elvesz(t)ésének. Ha nem vigyázunk, mire felocsúdunk, már csak a nyelvi-kulturális, s kevéssé kulináris „eatmesoup”-ot szürcsölgethetjük, s ennek a világ egyetlen nyelve sem lesz nyertese. Az igényes, szép angol sem.
