Prágát úgy ismertem meg, mint aki otthon van abban a városban. Ezt annak köszönhettem, hogy egy különleges asszony mutatta meg nekem. Ő aztán otthonosan mozgott Prágában, gyalog, villamoson. Itt érdemes kávét inni, amoda meg betérünk, hogy leüljünk a székre, ami látta Hrabal ülepét. Várunk, várakozunk is, ha kell. Hopp, mégiscsak forduljunk ki innen, hiszen éhesek vagyunk, kopog a szemünk, egy pohár sör gyöngyözve gurulhatna a torkunkon, hogy észhez térjünk, magunkhoz térjünk, az eső áztatta utcákon való caplatásból.
Egyszer csörgött a telefon, itt vagyunk Kanizsán, mondta. De olyan örömmel, mintha legalábbis a legendák városából hívott volna. Mert Prágát különösen szerette, azért is járt ott olyan sokszor. De ezek szerint Kanizsát is nagyon szerette, ahogyan Szabadkát és Kishegyest is.
Kéri Piroska mégsem a városokat szerette, hanem az embereket. Őmiattuk kelt útra, vállalt szervezést, és intézkedett folyamatosan. Aki egyetlen alkalommal megfordult irodalmi szalonjában, az tudta, létezik az otthonosság érzése. Mindig volt egy gesztusa, mozdulata, talált magában egy mondatot, amivel a másik embernek végigsimított a karján, jelezve, hogy nincs olyan helyzet és pillanat, amiben nem volna szükség az emberség gesztusára. Talán ezt is őrzi az emlékére alapított díj, ezt a kölcsönösségen alapuló, azt feltételező, minden normális emberi kapcsolat alapját képező mozdulatot.
Minden város története más-más módon újramesélt, talán ezekből az újramesélésekből született meg az európaiság élménye, amit húsz évvel ezelőtt (magyarul két évvel később) éppen egy prágai szedett ízekre, Patrik Ouřednik.
Pató Attila az Europeana kötet kapcsán az emberi méltóság megtartásának lehetőségeit boncolgatta, 1968 (’68 és ’68) kapcsán írott tanulmányában a másik megértésének igényéről és annak elvi jelentőségéről olvashatunk. Arendt Prágában (margináliák) című tanulmánya, amit érdemes a Mondja, Müllerné, mi újság? című munkájával együtt olvasni, az egyszerű olvasó számára is sok kérdést és választ fogalmaz meg az emberség, a méltóság, a nemzetfogalom, az önmaguk jelentését megkérdőjelező szavak kapcsán, Ouřednik mellett Švejket, Hrabalt is megidézve, de alapvetően Hanna Arendt tapasztalata mentén haladva.
1999-ben, az Ex Symposion A gonosz banalitása címet viselő tematikus számában írta Pató Attila Kontrapunkt című, grafittiről szóló (ismét egy Ouřednik-könyv idéződik fel bennünk) szövegében: „Tiszán innen, Óperencián túl számtalan felirat hirdeti Bábel elzüllött hetedízigleni fiainak egymás iránt táplált érzelmeit, mélységes gyengeségeit. Többnyire valami félreérthetetlenül sértő, éppenséggel abszurd nárcizmusról árulkodnak. Infantilis marhaságok, persze merő szimptómák a tünetek azonban megnyilvánulásai egymástól elszenvedett traumáknak, tragédiáknak, amelyeknek folyvást visszatérő következménye a másik létének el nem ismerése, és ez már nem infantilizmus.”
1999 óta Miloš Zeman az első olyan politikus, aki – magánemberként – bocsánatot kért a bombázásokért, pontosabban azért, mert nem volt meg benne a bátorság ahhoz, hogy visszautasítsák a bombázást. Hozzáfűzte: „a szerb nemzet 1938-ban és 1968-ban is bizonyítékát adta a csehek iránti szolidaritásának”. Ez a bocsánatkéréshez fűzött mondat emeli a gesztust abba a térbe, amelyben a totalitárius rezsimek gonoszságalapú működésének felülírhatatlan tanulsága fedezhető fel. Kiegészítve azzal, hogy „a vezeklés felszabadít”, egy másik felülírhatatlan tanulságot is megfogalmazott Miloš Zeman.
Ez talán nem politika, inkább morális közelítés. Hihetünk ilyesmiben? Akár ilyesmiben is.
