Újvidéken az utóbbi időben újabb lendületet kapott az építkezés. A városnak több pontján gomba módra szaporodnak az új, tetszetős építmények. Röpke egy-két hónap alatt kolosszális építmények változtatják meg a városunk arculatát. Az ide tévedt látogatók még azt gondolhatnák: „lám, lám, nincs itt gond, hisz ott ahol építkeznek, van pénz, haladás”. Talán a véletlenül idetévedt ember magában megkérdezi azt is, ki az, aki építkezik, honnan van rá pénze, és ki az, aki ebben a nyomorúságos világban lakást vásárolhat, honnan van erre pénze.
Valaki valahol azt találta mondani, Újvidék a balkáni háborúk legnagyobb vesztese, mert régi identitását elvesztette, újra pedig mindmáig nem lelt. Csakhogy ebben a városban vannak győztesek is. Manapság csakis a győztesek építkezhetnek, és a csakis a győztesek vásárolhatnak.
Eszembe jutnak a szüleim. Ettől a társadalomtól nem kaptak semmit – csak adtak: öregapám, apám és anyám nagyjából 100 év munkaviszonnyal járultak hozzá az egykori Jugoszlávia kiépítéséhez. Az akkori szolidáris lakásokat persze mások kapták, azok, akik közelebb voltak a tűzhöz, azok, akik ügyesebbek, akiknek kapcsolataik voltak, no meg azok, akik jobban tudtak könyökölni. Később a szolidáris lakások magántulajdonná változtak – 100–200 német márkás vételdíj ellenében.
Valahogy így van ez manapság is – azok járnak jól, akik jó sorba állnak be. No, de mi lenne, ha mindannyian a győztes oldalra tobzódnánk, és mást nem kellene tennünk, csak a tenyerünket nyújtani?
