Sohasem fogom elfelejteni azt a néhány évvel ezelőtti jelenetet, amikor egy vasárnap délután becsöngetett hozzánk egy jobb napokat is látott, öltönyös öregúr. Ugyanakkor becsöngetett a velem szemközt lévő lakásba is, ahol egy közismert újvidéki család leszármazottja él, átlagon felüli jómódban. (Hogy gazdagságára örökség útján tett szert vagy saját talpraesettségének köszönhetően, azt nem tudom, mert nem vagyunk jószomszédi viszonyban.) Egyszerre nyitottunk ajtót, a bácsi először hozzá fordult, és mélységesen megalázkodva pénzt kért. Azt nem kapott, viszont a szomszéd csúnyán lehordta, a sárba tiporta maradék méltóságát. Hogy szégyellje magát, hogy ilyenkor, vasárnap délután, a szieszta idején háborgatja az embereket, majd becsapta az ajtót. Újvidék jótevője – utcát is elneveztek róla – forogna a sírjában, ha tudná, hogy az unokája így megalázott egy szegénységében is úriember idős bácsit.
A szívem összeszorul, amikor eszembe jut, és borzasztóan sajnálom, hogy nem tudtam abban a pillanatban több pénzt adni neki. De legalább emberszámba vettem, a szemébe néztem. Sírt.
