A testvéri szeretet fogalma számomra meglehetősen későn kapott értelmet. Valahol középiskola előtt. Addig ugyanis az öcsémmel szinte heti (egy időben napi) rendszerességgel vertük egymást majdnem hülyére.
Nem csupán puszta kézzel. Bármivel. Botok, vaskosabb faágak, játékok, szerszámok...
A legemlékezetesebb „fegyvereket” valamikor ’96 karácsonyán kaptuk. Orosz gyártmányú, távirányítós autók, vastag zsinórral, robusztus távirányítóval. Mindkét modell tetőtlen türkizkék Lada volt. A vázuk tiszta fém, a műszerfal apró, részletes. Csillogó kicsi fémkuplung, fék, gáz, sebességváltó, rádió. Meglehetősen nehezek voltak, legalább másfél kiló volt egyben.
Nagyon jókat játszottunk velük megközelítőleg két-három napig. A nehéz játékok gyorsan kiürítették az elemeket. Pont ez volt a baj. Az egyikünké tovább bírta, mint a másiké.
Kiderült, a fémből készült türkizkék autók buzogányként is nagyon jól funkcionálnak.
Akkor kaptunk utoljára ilyen jellegű ajándékot...
