Szinte ömlik a világhálón a jó tanács, hogy az anya ne áldozza fel életét a gyermekeiért, mert csak rosszat csinál. Sorjáznak a példák, hogy a gyermek miként sérül, látván akár az őt egyedül nevelő anya, vagy akár a szülei küzdelmét, hogy kitaníttassák, hogy lehetőségeikhez mérten mindent megteremtsenek neki.
Bennem az a kérdés merült fel, hogy hol a határ? És ki mondja meg nekem, mi az, ami már felesleges, vagy ami káros? Van valakinek valamilyen receptje? Van olyan ember, aki biztonsággal állíthatja, hogy minden gyermeket egyformán kell irányítani, terelgetni, fegyelmezni, jó útra téríteni?
Van olyan ember, aki meg tudja mondani, hogyan kell jó szülőnek lenni? Mindenkinek ez a szándéka, mégis ahányan vagyunk, annyiféleképpen próbálunk eligazodni az életnek nevezett dzsungelben. Kicsit a tapasztalatokra hagyatkozva, a családi mintát felhasználva, belevegyítve a magunk újításait. S hogy milyen lesz a végeredmény? Ez csak nehezen mérhető le.
Mint ahogyan az áldozatos anya vagy szülőkép is ilyen.
Jó szülőnek lenni könnyű is, meg nem is. Ha nem teherként tekintünk a gyermekre, máris eltűnik az áldozatosság fogalma, csak öröm és boldogság van.
S ha egy család útravalóul ezt adja a gyermeknek, akkor nem kell tartani semmilyen sérüléstől.
