Az eső megállt. Valahol a lombok és a járda között. Mégis esik. Bennünk szemerkél. Nedves, zöld permet. A kiskertben elázott rózsák, az udvaron kutya jár, az alkonyat sötétzöld. Nem tudom Andalúziában vannak-e ilyen esők, és áznak-e smaragd színben a granadai ligetek? Egyáltalán, vannak-e olyan tavaszok, amikor csak Garcia Lorca és az Alvajáró románc kezdősorai juthatnak eszünkbe.
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Zöld szél. Zöldbe borult ágak.
Bezárul, lassan olajzöld lesz a félhomály. Kabátot veszek. A verandán lámpánál Sirázról olvasok. Érett gránátalma és rubint színű szőnyegek jutnak eszembe, a mostari bazárban látott csodás iszfahani, tabrizi, hamadani és sirázi remekművek. A megalvadt nyár töredékeit vitte épp a zöld, hideg Neretva, amikor az alkonyat jött. Mi meg mentünk, képzeletben Perzsiába, a sirázi forró éjszakákba, gyümölcsöskertek, szőlőligetek, rózsák és agávék közé, ahol a perzsa líra legnagyobb költője, Háfiz (1325–1390) nyughelye fölött az emlékezet mécsese ma is világít.
Ha sirázi török szépem kezét szívemre tenné: hát
Odaadnám hindu holdjáért Szamarkandot meg Bokhárát.
Háfiz fejből tudta a Koránt, és megfért a szúrák közt nála, ámbraszag és ledér pohár. Ennyi lenne, ami eszembe jutott.
Olvassunk verseket. A májusi hidegre, bizton állítom, néha egy-két örök érvényű sor is elég.
