Keresem a munkásfotókat az újságban. Olyan igaziakat, amelyek elém tárják a dolgozót, s velük a munka becsületét. Olyan markánsakat. Nincsenek. Vannak politikusok, művészek, más értelmiségiek, sportolók, sztárok és celebek sokasága.
Keresem a munkásriportokat is az újságban; nincsenek. Vannak helyettük emezekből – sokan. Értéktelenné vagy érdektelenné vált számunkra a termelő? Az, aki dolgozik a gép mellett a gyárcsarnokban, a kombájnon, az építőhelyen. Munkást csak tiltakozni látunk a fényképeken, mert csődbe vitték a gyárát, elvesztette munkáját, tehát már nem is munkás.
A kétkezi dolgozó hallgat. Mert szégyelli, hogy éhbérért dolgozik, s ha ezt a nyilvánosságnak kimondja, veheti kalapját: árt az üzem hírnevének. Manapság jóformán be sem juthat a kíváncsi újságíró a gyárba, hacsak nem rangos politikus érkezik látogatóba. És őt kérdezik meg, őt fényképezik. Amikor pedig a műszak befejeztével, holtfáradtan hazatérve a tévé elé ül, nézheti a szerencsétlenségeket, a bűnügyeket, a vetélkedőket, a silány külföldi filmek sokaságát, a kulturális műsorokat, a sportrendezvények százait, a politikusok üzemlátogatásait, a főzőcskéket, csupán önmagát nem látja sehol. Meg a munkát. Ha úgy hiszi, hogy a média a világot mutatja be, jogosan gondolja, hogy ő már nem is létezik.
