Gardonfa. Sohasem hallottam, de mintha évszázadok óta ismerném ezt a szót. Hangszerépítő székely ember használta egy portréfilmben. Ügyes kezű valaki. Szép szó, mint egy almárium. Forgatom. Minden benne van. Minden, ami kell. Dacosan kemény és simogató, meleg. A szavakba beleépül vagy kikopik életünk. A szavak mi vagyunk, hiszen ami a betű- és hangzósor mögött van, annak egy kisebb, személyre szabott részét, önmagunkból építjük fel, tároljuk tudatunkban és ellenőrizhetetlen emlékeinkben. Így lesz csak a miénk. Gardonfa. Olyan ez a megnevezés mint a bazsarózsa, a libapásztor vagy a gyöngyharmat, a babérliget. Elgondolkoztak már azon, hogy miért van az, hogy egy-egy szó, a közös jelentéstartalmon túl, egy bizonyos mértékig csak a miénk, személyes tulajdonunk? Olyan, mint egy íz, illat vagy hang, amely csak számunkra rejt ismerős jelentés- és érzéstöbbletet. Talán ezért van a költészet is. A külön bejáratú szavak és szókapcsolatok miatt. A versben a költő személyes holmiját ismerhetjük meg, vehetjük magunkra, vihetjük el végérvényesen. A költő is hangszert épít, ránk bízza, és ami megszólal, annyira lesz a miénk, amennyire beleépítjük magunkat. Gardonfa az, amiből gardon, gyimesi ütőhangszer épül, és minden, ami eszünkbe jut.
