A napokban az esti mosásnál kicsúszott a fali lefolyóból a mosógép vízelvezető csöve. Nosza nekem félperces munka, gondoltam tévesen. Az első (és legkisebb) probléma az volt, hogy a falból kilógó elem és a mosógépből kijövő egyáltalán nem passzolt egymásba. Sebaj. A csempéről leszedtem a műanyag burkolatot, és ekkor egy picit bosszús lettem.
Vizes a fal, valahol már jó ideje ereszt az elem. A szóban forgó elem egy szifon volt, amelynek alján egy lecsavarozható kupak helyezkedett el. Ő csöpögött. Ez a kupak rendkívül praktikus, hiszen általa ki lehet a szifonból bányászni a mosógépből kijövő, egy idő után felhalmozódó és dugulást okozó kisebb tárgyakat. Már ha le lehet csavarozni. Mert a fürdőszobát lecsempésző mesterember nem sajnálta a ragasztót, szó szerint befalazta a szifont és a jobb sorsra érdemes kupakot is. Kellett nekem szombat éjjel 11-kor nekivágnom szerelni? Úgy kellett. Marad vasárnapra a kalapács és a véső jótékony, szomszédokat idegesítő zenebonája.
Nem egy ördöngős munka, ám mi van, ha kalapácsot és vésőt kézben még nem fogó nő (tisztelet a kivételnek) veszi ki a lakást? Kihívja a mestert, aki kétperces zuhulás után elkér valamennyi pénzt, ha már ilyen hülyeségért kihívták. Ám a kétségbeesett háziasszony és a morgó vízvezeték szerelő kálváriáját, jelen esetemben – mindkét szerepben – jómagamé egyszerűen meg lehetett volna előzni. Odafigyeléssel. Két mozdulat lett volna letörölni a fölös ragasztót, na de minek, ugyan ki néz majd bele e titkos lukba? Ha pedig eresztene a szifon, a maszek vizes mestereknek is kell a munka. Bosszankodjon ő.
