Január, február, itt a nyár – tartja a régi mondás, és pillanatnyilag talán minden embertársunk arra vágyik, hogy ez valósággá váljon. Reggelente már egy-egy merészebb énekesmadár danolászását is hallhatjuk, és ennek hatására vidámabban kelünk ki az ágyból. Ugyanakkor jártunkban-keltünkben a földet pásztázva is találunk arra utaló jeleket, hogy közeledik a tél vége. A virágoskertekben már megjelent a hóvirág, már megrepedezett és megmozdult a föld, és kibújtak a legszerényebb, ugyanakkor legbátrabb és legokosabb virágunk első levelei. Szerény, hisz mérete és tompa színe erre predesztinálja; bátor, hisz fittyet hány a télre, a hidegre, a még esetlegesen bekövetkező nagy fagyokra, rendíthetetlenül tör előre; okos, hisz a késő tavasz, a nyár és az ősz barokkos színpompájában esélye sem lenne arra, hogy bárki is észrevegye, így viszont, a tavasz első hírnökeként mindenki csak róla beszél. Lám, én is. Még csak a növényke zöldje látszik, és máris a tavaszt idézi meg; mágikus erejével időutazásra késztet bennünket, és feltámasztja a reményt, amely már veszni látszott, hisz a fűtésszámlák csak érkeznek és érkeznek, mintha soha nem akarnának megállni...
