Jégfény, Hold, veranda, tükör, álom és való. Ennyi szóból rakom össze szövegem elejét. Fényes a hajnal. Hold áll a veranda kövén. Mintha méregetné magát. Álom és való. Jégfényben. Nagy adag kávéval állok a reggel küszöbén. Ha időben ébred, innen bárhova ellát az ember. Többet a múltba, mint saját jelenébe. Julianna napja volt. Én ilyenkor anyámat várom, hogy a híd alatt megjelenjen, és emlékeim keskeny ösvényén végigbiciklizve megálljon a gang bejáratánál, elmosolyodjon és folytassa vég nélkül, amit az öröklét kiszabott rá. Ennyi lenne. Álmaimban Isten éltesse emlékét! Bizonyára sokan mondják, hogy ennek semmi köze a valósághoz. Persze, hogy nincs, hiszen Bach sem e világi, amit most hallgatok, és az sem, ahogy Glenn Gould Goldberg variációkat zongorázik. És az írás? Ó, az sohasem a való. Az ember lényét, életét és emlékeit – ez lenne minden? –, tudjuk, nem az anyag határozza meg, hanem az, amit ismerünk, de szavakkal el nem mondhatunk, és az, amit nem ismerünk, de teljes valónkkal elmondhatunk. Ilyen egyszerű és felemás az élet. Tükör, Hold és kávé, veranda, Bach és jégfény, meg néhány apróság. Ennyi, és a penzum végére érünk.
