Mivel nem kedvelem a szűkös várótermek sokaságát és hangzavarát, habár általában naponta kétszer is elmegyek a rendőrség épülete előtt, tavaly csak október végén szántam rá magam, hogy beadom a kérvényt a biometrikus személyi igazolványra. Hogy ne kelljen kétszer is nagyon korán kelnem, amit szintén nem kedvelek, kihasználtam az alkalmat, hogy az orvoshoz is hajnalra rendeltek be, így 7 órakor már ott voltam a tisztviselőnő előtt, és kaptam egy 11 órás terminust. Időben oda is értem, pontosabban két-három lépésre voltam az ajtótól, amikor már szólítottak is. Meglepően gyorsan ment az egész, nem olyan vontatottan, mint ahogyan arról hónapokon át a lapok számoltak be, ami kedvre derített. Még választani is lehetett, hisz a rendőrkisasszony, aki az adatokat vette fel, megkérdezte, 10 évre szóló vagy pedig tartós érvényű igazolványt kérek-e. Mondtam, hogy tíz évre szólót.
De miért? Ön már 65 éves, nem lenne egyszerűbb a tartós – kérdezte kicsit csodálkozva.
Két ok szól a tízéves mellett, mondtam. Az első, hogy az eddigi igazolványomban is az áll, hogy tartós, s mégsem lett az, ki tudja pár év múlva mit találnak ki, és megint újat kell váltani. A másik ok pedig éppen a koromból fakad. Semmi kifogásom sem lenne az ellen, ha tízévente még néhányszor hosszabbítani kellene, mi több, jólesne, ha megérném. Ha mégsem, akkor pedig a tízéves is untig elég…
