Szükségük van az embereknek az ünnepekre, nem a bennünk tomboló feszültség levezetése, ez csak az ünnep mellékhajtása, hanem a találkozás öröme miatt.
A közösségi érzet megszilárdításának két ősi emberi eszköze létezik: az együtt megélt szenvedés és a közös öröm tapasztalata. A szenvedés csökkenhet, az öröm pedig megsokszorozódhat az együttérzésnek köszönhetően. Emiatt aki örömöt érez, az ösztönösen keresi a közösséget, a másik ember társaságát, hogy megosztva azt tovább növelhesse az örömét. Lehet, hogy a szenvedő a magányt fogja keresni, mert az igazi, mély fájdalmat érzőnek előbb-utóbb rá kell döbbennie, hogy a rá mért szenvedést rajta kívül senki más nem élheti át. Éppen ezért egy bizonyos ponton túl már nem mások színlelt együttérzésével, hanem önnön magával való őszinte és valóságos együttérzésével igyekszik csökkenteni a szenvedését.
Ezt tükrözi a nagybeteg ember magány utáni vágyódása. A magányban megtelepedő együtt érezve magával nemcsak a saját fájdalmát csökkentheti, hanem önmagával szembesülve, találkozva a szenvedés értelméhez is közelebb kerülhet.
A végét érző állat is a csoporttól eltávozva, magányosan múlik ki.
