Zombort régóta a nyugdíjasok városaként (is) emlegetik. Volt a parkok, a kultúra, a sport, a kerékpárosok – és ki tudja, minek nem – a városa, de ez most nem lényeges. Úgy tűnik, már a nyugdíjasok városa sem, legalábbis nem úgy, mint a polgári időkben, amikor a parkokban tehetős nyugdíjasok trécseltek a padokon, Laza Kostić legendás esernyőjével grasszált, Konjović Milan meg drótszamarán lovagolva keresett ihletet a nagy síkságban.
A városi hetilap anyakönyvi rovatában a múlt héten azt olvashattuk, a mintegy 45 ezer lakosú Zomborban és az ugyanilyen létszámú, hozzá tartozó 15 faluban egy hét alatt 3 újszülöttet és 31 elhunytat anyakönyveztek. Az első adat elképesztő, a második belefér a normalitás keretébe. Igaz, egy hétre rá már 25 újszülöttet hoztak világra a város közkórházában, ez valamit szépít a helyzeten, ugyanakkor ötvenketten haláloztak el, zömmel időskorúak, egy fiatal és néhány középkorú. Mintha a nyugdíjasok helyet kívánnának adni a fiataloknak. De hol? A bogyófák alatt? Mert a munkahelyeken biztosan nem, hiszen munkahely nincsen. Mi egyébért távozott volna a városból a legutóbbi két népszámlálás között 11 000 ember a városból?
Magyarlakta településeinken katasztrofális az elvándorlás mértéke. A többségi nemzet se áll jobban. Egyedül a Rasztinaként ismert Haraszti dicsekszik megtartó erejével, a fiatalok nem álmodnak külföldről, idehaza dolgoznak, földművesként.
Ennek a falunak a lélekszáma alig éri el a négyszázat. Még a helyi közösségnek sincs egyetlen alkalmazottja sem.
