Szeretem a meccseket otthon nézni. Szinte bármilyen meccs jöhet. Foci, kézilabda, amerikai foci, vízilabda, úszóversenyek, síelés, de néhanapján egy-egy vívómérkőzés is a képernyő előtt marasztal. Évszaktól függően bekészítem a hideg sört vagy a forró teát, és évszaktól függetlenül a pörkölt napraforgót.
Leülök a fotelbe és nézek. Ilyenkor egy kis időre megszűnnek a gondok, a mindennapi problémák.
Néha azonban mást kíván az ember. Néha igényli azt, hogy feloldódjon a nagy tömegben, sörszagban és füstben nézzen végig egy-egy meccset, hogy egy kocsmában vagy kávézóban, ismerős vagy teljesen ismeretlen arcok társaságában múlassa el az estét. Ilyenkor az ember nemcsak a saját érzéseire és véleményére hagyatkozik, hanem hagyja, hogy a többi ember vigye magával. Vitatkozunk vagy hangosan egyetértésünket fejezzük ki a bíró egy-egy döntése miatt, szidjuk a csatárt, szidjuk a védőt, szidjuk a kapust, szidjuk a cserepadon helyet foglalókat, vagy éppen a labdaszedőket sürgetjük. Együtt szorongunk azokkal, akik fogadócédulát morzsolgatnak a markukban, egy-egy jelenet alkalmával együtt veszünk levegőt és együtt fújjuk ki, együtt zúgunk fel és együtt hallgatunk el.
Majd konstatáljuk, hogy megint a Barcelona nyert, és hazáig a meccset elemezzük, csakúgy mint a szembe jövő középkorú társaság tagjai, vagy mint a taxisofőrök a parkolóban.
