Esik. Jó lenne ázni, de nem látom értelmét. Ahhoz mérhetetlen bánat vagy határtalan öröm kell, hogy arcomat az esőnek szegezzem, és hagyjam magamat. Az eső nem értelem, hanem érzelem dolga. Olyan, amilyennek mi látjuk. Az ízét, illatát és színét mi adjuk. Önmagunkat tesszük hozzá. Mi vagyunk a felhőszakadás, a csendes nyári eső és a hűvös szemerkélés is. Tiszta akvarell. Mintha hamis esőerdőben lennénk. Mindenhol eső, és sehol az erdő, ha az esőcseppek sűrű hálója nem az. Zöld, páfrányos vízi lét van, minden irányban. Esik. Aztán hirtelen megáll a cseppek dobogása, kis időre a semmit hallani, majd a madarak is megszólalnak. Összjáték ez. Vízizene. Ahogy alkonyodik, a békák is megszólalnak. Szövik a piros papucsot. Ha behunyom a szemem, az idő megáll. A természet muzsikál. Semmit sem kell tenni, csak hallgatni. Ilyen egyszerű, mint ez a kis írás, amely tele van közhellyel. De kérem! Májusról csak közhelyeket lehet írni, mert ez a hónap ilyen. Szent és profán. Ázik az akác mézes illata, és nekem mindegy, nem sajnálom. Egyre gyakrabban nézem a semmit, és örömömet lelem benne. Ez lenne az a bölcsesség kapuja? Talán igen. Talán nem. Ki tudja? Május van.
