Őszinte leszek: a véremben van a meggylopás. Azért nem kell nagy tételben történő, rajtaütéses gyümölcseltulajdonításra gondolni, de a kis lopás is lopás. Az egész dolog arról szól, hogy Kishegyesen sok helyen van meggyfa az utcán. Igen, a szomszédos bácsfeketehegyiek elvannak vele, hogy a feketicsi meggy így meg úgy, de azért nálunk is van meggyfa. Sőt, az utcán is elég sok van. És valahogy már egészen kis koromban úgy szoktam meg, hogy amint a meggy elkezd pirosodni, akkor eszünk belőle. Ha más háza előtt van a fa, akkor is. Ez amolyan íratlan falusi szokás lehet, hogy amit elérsz, az a tiéd. (A városiak ezt nem igazán érthetik, mert városon fa is alig van az utcán, hát még gyümölcsfa.) Persze azért ennek is vannak árnyalatai: gyermekkorban természetes, hogy más előtt eszel a fáról. Én sem szólok rá a suliból hazafelé vonuló gyerkőcökre, ha leszednek pár szemet a házunk előtt. Felnőttkorban azért már másként néz ki a dolog. Biztosan megszólnak, ha meglátják, hogy az utcán eszem a meggyet. Mint újságíró, ezt nem engedhetem meg magamnak, de a kisördög ott van bennem. Épp ezért kidolgoztam egy stratégiát: a fa nem lehet ablak előtt. Pár lépésre megállok előtte, elkezdem a mobilom babrálni, közben meggyőződöm, hogy se előttem, se mögöttem nincs senki az utcán. Ha tiszta a terep, akkor letépek néhány szemet, majd menet közben elfogyasztom. Aztán jöhet a következő meggyfa.
