Derűs a reggel, épp vége a májusnak. Örülni kellene a verőfényes hajnalnak bármikor. De az augusztusi kánikulának is a tavaszban? Terhes ez a rendetlenség, a kiszámíthatatlanság, az összezavarodott természet. Mi okoztuk? Biztosan.
A világ úgy egészében is fölborult. Mi okoztuk? Biztosan. Az ember saját szerencséjének a kovácsa. Az emberiség is. Híreket olvasgatok, már kevés van, mi megdöbbent; elkönyvelem: bűnné fajult a jó, sokan erénnyé igyekeznek nemesíteni a rosszat. Évszázados értékeket rúgnak félre az emberek, közösséget számolnak föl, mert maguk akarnak közösséggé válni, ami eleve bukásra ítéltetett. Hajdan az erkölcs jól helytállt törvények híján is, most viszont a szétzilált értékrend helyett nincs új, amely használhatóan meggyökeresedne. De a régi sincs már, mert azt hittük, beválik az új, s amazt föladtuk.
Útra kelhetünk egy jobbnak hitt, pedig csak gazdagabb világba, hogy igényeinket kielégítsük, magasan a szükségletek fölött. Összezagyválódunk a már amúgy is zagyva néptömeggel, ahol aztán végképp nincs mód közösségi értékeket követni, csak bele lehet veszni, meg elveszni. Ez volna a lélekgazdagító sokszínűség? Pedig ha festés közben ugyanabba az edénybe mossuk a sok szép színt az ecsetről, a víz nem válik sokszínűvé, hanem szennyessé. Ki kell önteni.
