– Ti hogy beszéltek?
– Magyarul. Magyarok vagyunk.
– És látogatóba jöttetek? És meddig maradtok itt?
– Senkihez nem jöttünk. Mi itt lakunk, itt is születtünk.
– Akkor miért így beszéltek?
– Mert magyarok vagyunk. Magyar az anyanyelvünk. Biztosan tudod, hogy Szabadkán nemcsak szerbek élnek, hanem laknak itt magyarok is, horvátok is.
– Igen. Hát végül is hallottam már ilyesmit.
Ez a beszélgetés köztem és egy 14 éves lány között zajlott a minap a játszótéren, amikor meghallotta, hogy a lányomhoz magyarul beszélek. Számomra hihetetlennek tűnt, hogy 14 évesen számára kuriózumnak számítottunk, akikre így rá kellett csodálkoznia. Nem mellesleg egy olyan iskolába jár, amely iskolában nem is kevés a magyar diák. Az iskolaudvaron eddig sosem hallott magyarul beszélőket? A szülei, tanárai sosem beszéltek neki arról, hogy a szerbek mellett „ilyesmik” is élnek itt? Hallva a diskurzusunkat, megszólította egy szerb apuka a lányt, és elmondta neki, hogy a határ menti régiókban nem ártana, ha mindenki beszélné a másik ország nyelvét is. A román határ közelében a románt, a magyar határ közelében a magyart. És szerinte ugyanígy elvárható lenne, hogy a szegediek is tanuljanak szerbül. Érdekes, elgondolkodtató meglátás. Hogy ő ezt komolyan is gondolja, mi sem bizonyította jobban, mint hogy ezután odafordult a lányomhoz, és erős akcentussal ugyan, de magyarul szólt hozzá néhány kedves szót. Így az ő most másfél éves kisfia remélhetőleg nem fog rácsodálkozni 14 évesen azokra, akik magyarul beszélnek majd mellette. Ki tudja, talán még beszélgetni is tud majd velük. Akár úgy is, hogy nem a magyarok váltanak szerb nyelvre.
