Nagyszüleink, dédszüleink nem ismerték a hőségriadót, és naptej nélkül sem féltek a leégéstől, bár régen is voltak nagy melegek, és a munkát el kellett végezni. A mai fiatalok – a légkondicionált iroda, szoba hűvösében elbújva a nap perzselő ereje elől – talán el sem tudják képzelni, hogyan élték túl dédanyáik, dédapáik a rekkenő hőséget a szántóföldeken, kemény fizikai munkavégzés közben. Igaz, az ózonlyuk sem volt olyan állapotban, mint az utóbbi évtizedekben. Ők még tudták, amikor tombol a hőség, tűz a nap, nem nekivetkőzve a leginkább kibírható a szabadban végzett munka, hanem szellős, világosabb ruházatban, kendőben, kalapban. Így védte a hajdani parasztembereket, napszámosokat a fejfedő és a többrétegű ruházat a leégéstől és a hőgutától.
E sorok írója tizen-huszonévesen még a kukoricasorok között edződött, s kapálás közben bizony a lenge ing, szalmakalap védelmet nyújtott. Hajnalban keltünk, legtöbbször délre már hazaértünk, s ebéd közben nagyapánk mesélte, hogy ők a nagy munkavégzés, kapálás, aratás idején egész nap dolgoztak. Ebédidőben a sor végén pihentek meg, előkerült a batyuból a szalonna, a hagyma, a paprika, paradicsom. A vizeskorsóból is jókat húztak, hisz a folyadékot pótolni kellett, a kemény fizikai munka pedig megkívánta a tartalmas étkezést. Sok lazsálásra nem volt lehetőség, de szundított a napszámos is pár percet egy-egy fa árnyékában.
A 21. századra a mezőgazdasági munkavégzés teljesen megváltozott, ma már óriás traktorokat, kombájnokat látunk, más tempóban zajlanak a munkálatok, s a szorgoskodó emberek eltűntek a határból, már csak emlékeinkben élnek.
