– Ha írnál könyvet, én elolvasnám – vallotta be töredelmesen a párom, még estebéd előtt vasárnap délután, viszont már pár aperitif után.
– Kettőnk közül legalább valaki – konstatáltam. – Tudod, szerintem nem lennék jó író. Nem érzem úgy, hogy száz vagy kétszáz oldalon keresztül tudnék vezetni egy történetet úgy, hogy egy ponton ne veszítsem el a vonalat, vagy hogy az ne kergesse őrületbe vagy öngyilkosságba az olvasókat. Szerintem nincs nagyon mit mondanom. Pláne az utóbbi időben, amióta ilyen mély lejtőre került a társadalom. Senki sem akar arról olvasni, hogy egy éppen csak középkorú, ápolatlan fickó osztja az észt arról, hogy mi a helyes és helytelen.
– Az lehet, hogy sok felesleg filozófia lenne benne, de előfordulhat, hogy még mindig jobb lenne, mint a receptre készült kvázi bestsellerek, amelyekkel a mi generációnk egy része bombázza és rombolja a közízlést. Tudod, történelmi regények valami gyenge fikcióval, meg ilyen romantikus történetek, amelyben mindenki szép, és az orrukból is pénz folyik – jegyezte meg.
Igazából, nem tudom. Volt pár ötletem, még egyetemista koromban, viszont az egész koncepciót egy gyerekes szerelmi bánat szülte, amelyet akkor csak agresszív alkoholizálással és állandó dohányzással lehetett meggyászolni. Az egész sztori ilyen silány, építő jelleggel bíró életigazságokra és üzenetekre épül, szóval most, tizenöt év után, úgy gondolom, nem hogy senki sem olvasná el, de még én sem érnék a történet végére.
Elvégre is, ha jól rémlik, Esterházy Péter mondta azt, hogy az embernek ötven alatt nem is igazán éri meg regényírással foglalkozni. Azonnal egyeztem az állítással, részben lustaságból, részben pedig a felismerés miatt, hogy az ember nézetei akár pár év vagy hónap alatt szelídülhetnek meg vagy radikalizálódhatnak.
Itt van például apósom. Ő nyugdíjas kora óta ír. Az első könyvet szinte pár hét alatt pumpálta ki magából, aztán sorra követték más kisebb írások, sőt színpadi drámák is. Két regény kiadása után még aktív az öreg, és úgy érzi, hogy mindig van gondolat amit papírra lehetne vetni, és megosztani a világgal. Az első könyvnek csakugyan minden sorából sugárzik a bölcsesség és az élettapasztalat. A másodikat még nem olvastam, viszont a párom megjegyezte, hogy az az írás inkább stresszlevezető mint szépirodalom.
– Azt az öreg azért írta, hogy minden ellene elkövetett vagy vélt bűnökből származó mérget kiadja magából. Semmi másért nem írta, csak amiatt, hogy magunkra ismerjünk mi, a legközelebbi családtagjai – mondja minduntalan nevetve.
