Fogom a csészét, és kezem formáját, erezetét, az elszaporodó májfoltokat nézem. Apám keze jut eszembe, és az is, hogy meglett férfikorunkban olyan magasra nézünk, hogy észre sem vesszük magunkat. Néha messze önmagunk előtt futunk, néha meg szembe jövünk magunkkal. Szavaink harsányak. Hajtunk, kapkodunk, rohanunk. Mindez eltart egy ideig, uralja cselekedeteinket, gondolkodásunkat. Így van ez rendjén. Aztán, jobban mondva közben, észre sem vesszük, lépteink megváltoznak. Beérjük önmagunkat. El- és visszajutunk önmagunkhoz. Szavainkban, melyeknek már jut ideje visszacsengeni, édesanyánk hanglejtését véljük felfedezni. Egy ideje figyelem, hogy nyúlok az ingemért, miként fordítom a kulcsot a zárban, azt is, hogy a kanál, a pohár hogy áll a kezemben. Minden mozdulat emlékeztet valakire. Néha azt sem tudom, hogy emlék, valóság vagy csak képzelet vagyok-e. Mint a jó vers, talán időmérték. A megszokás, örökölt és tanult mozdulataim, a feszes rend segít abban, hogy az időt és teret kitöltsem magammal. Segít, hogy az időhordalék, a múlt, a jelen és jövő, érzelmeim, tudatalattim, az a másik ember, aki csak látszólag albérlőm, saját határaim között maradjon. Fogom a csészét, és kezem formáját, erezetét, az elszaporodó májfoltokat nézem. Saját magam jut eszembe.
