A valamikori zajos május elsejék helyett ma már fásultan, sorsába beletörődve ünnepel a nép. Akinek van munkája örül, mert nagy szó manapság a munkahely, főleg ha még éhbért is kap ott az ember, amiből törleszteni tudja számláit, megvenni családjának a mindennapi kenyeret, amivel tulajdonképpen ki is ürül a családi kassza. Most ünnepelt az, aki nemrég másfél órát kucorgott az esőben, alig valamiben, egy pékség udvarán, amíg el nem ment a munkaügyi felügyelő. Láttam ünnepelni azokat a nőket, akik már hajnalban buszon ülnek, hogy eljussanak arra az áldott munkahelyre, ahol azután naphosszat nyelhetik a ragasztós levegőt, ahol az udvar helyett egyesek a padláson vészelik át a felügyelő látogatását. Munkával ünnepel a bolti kasszásnő és a trafikusnő is, akik számára nincs munkaszüneti nap. A minimálbérért cipelni kell a ládákat, mosolyogni kell, és sorolni az akciós árakat, mert ha nem teszi, jön a belső ellenőr, és holnaptól már nem is kollégák többé. Láttam azt a munkást is, aki egy üzletben dolgozik, megkapja a minimálbért, de utána néhány ezer dinárt vissza kell adnia, mert így szólt a szóbeli megegyezés. Ünnepelt egy kicsit a sofőr is, aki éppen hazaért a határról, ahol órákat vesztegelt, de ez nem érdekli a főnökét, aki már kéthavi fizetéssel tartozik neki, délután már újra nyakába kell vennie a nagyvilágot. Panaszkodni nem lehet, nincs is kinek. Ezrek várnak a megüresedő munkahelyre.
Rostélyos illata szállt a levegőben, habzott a sör, szólt a muzsika, elvégre ünnep volt: a munka ünnepe.
