Arra ébredni, hogy a szobámba, a roló résein keresztül, beszűrődik a napfény – főleg egy ilyen esős majális után – csodás érzés volt. Mint a reggeli kávé, felfrissített.
A mai nap isteni, nem ronthatja el semmi és senki. A buszállomásra értem, hatalmas mosollyal az arcomon készültem megvenni a jegyet – remélem Újvidéken is köntösét adja rám a nap. Kinyitom a pénztárcámat, hát nem sok látnivaló van benne, számolgatok, majd megállapítom, három dinár híján megvan a jegy ára. Igaz, volt egy ezresem is, de hát csak jobb lenne azt most egészben hagyni. Azt mondják a pozitív idealista világban élő emberek, hogy „mosolyogj, és a világ visszamosolyog rád”. Gondoltam kipróbálom.
– Elnézést, nagy gond lenne, ha három dinárral adós maradnék, nem szívesen váltanám fel az ezresem? – szóltam a jegyárushoz.
– Azt a három dinárt nekem kell majd kipótolnom, tehát váltsa csak fel azt az ezrest! – válaszolta a hölgy.
Odanyújtottam neki, és az én arcomról az ő arcára ült a mosoly. Legközelebb majd én állok itt addig, amíg vissza nem tudják nekem adni azt az öt dinárt, amelyet már számtalanszor elengedtem, mert „bocsi, nincs vissza apróm”, és majd „legközelebb kevesebbet fizet”.
