Soha sem fordult meg a fejemben, hogy végleg itt hagyjam Vajdaságot. Féltem a honvágytól.
Így is gyökértelennek érzem magam, mert szülőfalumat 15 évesen elhagytam és különböző városokban váltam felnőtté. Mégis ragaszkodom ehhez a tájhoz: a levegő szagához, a fákhoz, a madarakhoz…
Úgy érzem, ismerőseim az akácok, a fenyők, a hársok, a gerlicék, a cinegék, meg ugye a feketerigók.
A város urbánus részében lakunk, mégis minden reggel rigófüttyre ébredünk. Fel sem tudom fogni, hogyan élhetnek egy sűrűn lakott városrészben. De itt vannak, s a tavaszi simogató napsütésben vidáman beszélgetnek. Én meg figyelem őket. Boldognak, szabadnak és gondtalannak tűnnek. Ettől nekem is sokkal jobb a kedvem reggelente.
Nem félnek tőlem. A pázsiton, a százszorszépek között kutatnak élelem után, aztán, ha túl közel megyek hozzájuk, felrebbenek, de nem mennek messzire, a közeli hársfán folytatják a reggeli csevejt. Kicsit odébb meg egy veréb szorgoskodik a fiókái körül.
Milyen szép és sokszínű is a természet! Csak meg kell állni egy pillanatra, hogy megcsodáljuk a fűszálon ringatózó harmatcseppet, a zümmögő méheket, a margarétákat…
Ma van a fák és a madarak világnapja.
