Hajnalban már zeng az udvar. Dalol a rigópár, akik a két sudár fenyőnk közül az egyiket lakják, mellettük turbékol a gerlecsalád, ők meg az ezüstfenyőnkön tanyáznak. Mindkét madárpárnál fiókák születtek az elmúlt hetekben, így nagy a sürgés-forgás, sok a munka. De nem csak a kertünkben lakó tollasok füttye ébreszti a családot, ide járnak a szomszéd ereszének albérlői is, egy vörösbegycsalád. Hozzánk jár a környék összes verebe enni, a szomszédban fészkelő rigók átjárnak bogarászni, a komposzton meg zöldikék kapirgálnak. Délután fecskék lepik meg a házunk előtti villanydrótokat, a tő- és az átalsó szomszéd pedig felváltva röpteti galambjait. Annyi madárhang zeng a levegőben, hogy fel sem ismerem mindet. Olyan ez a csodálatos, csicsergő hangzavar, mintha egy mély erdő közepén élnénk, nem pedig a város egyik legforgalmasabb útja mellett. Éltem falun, több városban is, viszont soha ennyi madár nem volt körülöttem, nem vidítottak csivitelésükkel, mint itt, Szabadkán. Nem is tudtam, hogy ez egy madárparadicsom – mondom a páromnak. Ez volt az én meglepetésem neked – súgja ő.
