Vasárnap délelőtt keresett az egyik szomszédom, de én nem voltam otthon. Füvet akart nyírni. Nem a fűnyírónkat kérte kölcsön, hanem mi együtt nyírunk füvet. Ez így alakult ki az elmúlt egy évben, amióta új helyre költöztünk. Nekem nagyobb területtel kell megbirkóznom. Miután a szomszéd végzett, beszélgetünk. Mindenről. A szomszédom olyan beszélgetős típus, mesél, én meg lassan megismerem a környéket.
Például azt is tudom, hogy évtizedekkel ezelőtt volt egy család felénk, „a szomszéd utcában”, tizennégy gyerekkel. Már nem emlékszem a nevükre, de a szomszéd ízesen fogalmaz, szinte megjelentek előttem a gyerekek. Mind a tizennégy. Láttam, hogy játszottak a sárban, a kicsikre hogyan vigyáztak a nagyobbak, azt is, amikor elcsattant egy-két nevelő szándékú pofon.
Ez mind hozzátartozik a fűnyíráshoz. A fűnyírás pedig szorosan kapcsolódik az életemhez – ahhoz, hogy van saját pázsitom, vannak szomszédaim, és van családom, van, aki megdicsérje a „munkásembert”.
Én szeretek füvet nyírni.
