A minap megnéztem Az öreg halász és a tenger című, '58-as filmet. Mivel már középiskolás koromban forgattam Hemingway könyvét, nem gondoltam, hogy újdonságot tud nyújtani számomra megfilmesített változata. Ahogy együtt vártam az öreggel, hogy kifogja a halat, szinte a türelmetlenség fokozott változatai lettek úrrá rajtam – pedig én nem három napig küzdöttem a hatalmas kardhallal 84 fogásmentes nap után. Az ő arcán viszont a sorsba való beletörődés és a folytonos reménykedés barna foltjai tapadtak meg.
Végre elejtette zsákmányát, hazahajózhat. Büszke és elégedett. Erre beúsznak a történetbe a cápák. A prédából csak egy szálkás váz maradt. És ami mégis csodálatra méltó: az öreg nem veszítette el a türelmét. Nem szitkozódott, nem kiabált. Eközben engem megevett az ideg. Hogyan tudnánk ilyen egyszerűen beletörődni a sorsunkba? Hogyan lehet mindig a pozitív oldalról nézni a dolgokat?
És miközben a zárórészben a tenger kékje szerelmeskedett a csónak aljával a vörös paplan alatt, könnyeim törölgetése közepette arra gondoltam, hogyha a türelem ekkora hatást fejt ki – nemcsak a saját személyemben, hanem másokéban is –, érdemes lenne sűrűbben gyakorolni.
