Amikor fáradt vagyok, arról ábrándozom, milyen jó lenne elutazni.
Persze, nem úgy,mint az egyik magyar nábob, aki – mint a minap hallottam – 75 tonnás jachtjával járta a világot, csavarogta be Óceániát. Inkább úgy, mint a bácskai Vojnich Oszkár, aki szintén a huszadik század elején a rendes, menetrendszerűleg, gőzhajójáratokkal utazott ugyanoda, élvezte a nyüzsgést, valószínűleg jó adag flegmasággal viselte el az utazással járó kellemetlenségeket. Bár, én egy rövidebb utazással is megelégednék, nosztalgiával gondolok vissza, milyen szép volt a turistáktól mentes Siófok tíz évvel ezelőtt áprilisban, amikor egy kongresszuson voltam ott, és
csak ennek az 50-60 részvevője miatt nyitották ki idény előtt a nyolcemeletes szállodát. Jó volt az üres Balaton-parton sétálni, amikor csak hárman-négyen ültünk be egy jó, ráérős beszélgetésre a főtéri cukrászdába. Bár, ha belegondolok, 3-4 napos budapesti úttal is megelégednék, olyan múzeum, képtár és színházlátogatóssal, amikor kötelezettség nélkül sétálhatok, nézelődhetek, bambulhatok, az áttelepült volt iskolatársakkal találkozgathatok. Ezt mindenképp megvalósítom, elvégre az ember sose mondjon le az álmairól!
