Nem értem az időt, mint ahogy annyi mindent nem értek már. Ha elég időm marad, a végén talán már semmit sem értek. Nem az idő múlását nem értem, hiszen látom magamon, anyagom romlását is tapasztalom. Egyidejűségét nem értem. Félreértés ne essék, nem a relativitás elméletével birkózom, az időt sem akarom a láthatár görbéjéhez hajlítani hajnali kávézás közben, mert délután van. Tenyérnyi halak sisteregnek az olajban. Ismerős ez a hang, szeretem. Nem is halat sütök. Emlékeimet forgatom figyelmesen lisztben, tojásban. Hartmann Öcsinél rezsón sütöttem először halat. Sótlan maradt. Blagojanál a Tiszánál vesszőre tűzve pirult ropogósra. A muzslai híd előtt nagy csuka fordult ki a szákból, de Szarvák Antinál fateknőben eveztünk át a Begán és a cigányponty majdnem egykilós volt. Nem sorolom, hiszen emlékeimnek vége nincs, melyet a halsütés idéz föl. A jövő is végtelen, hiszen gondolatban az égig építhetem. És mindez egyidejűleg jelentkezik bennem. Palló vagyok, úgy érzem, oda-vissza jár rajtam az egész életem, ha bármely hang, tárgy, illat vagy annak hiánya az időt megindítja és forgatni kezdi bennem. Van-e határ múlt, jelen és jövő között? Nincs, hiszen életünk egyidejűleg történik.
