Az utóbbi időben egyre-másra furcsa hangokat hallat az udvarunkban álló hatalmas tuja. Recsegő, ropogó hangok jönnek felőle, az ember felkapja a fejét, mert néha olyan, mintha az eső esne, mintha az aláhulló esőcseppek kopognának a betonon, a csupasz földön vagy a tető cserepein. Aztán éktelen csivitelés, csattogás következik, a fa ágai hullámozni kezdenek, és egy seregnyi veréb száll fel a fa lombjának mélyéből. A kutyák ugatnak. Talán irigyek, hogy e parányi madarak képesek felrepülni és elhagyni az udvart, az utcát, sőt még a várost is. Ugatnak, de persze a madársereg rájuk sem hederít. Tesz egy kört az öreg, évek óta üresen álló góré körül (vagy talán másik sereg tér vissza?), és ismét birtokba veszi a lombot. És megint jön, tovább folytatódik a recsegés, ropogás, ismét olyan, mintha eső kopogna. A madarak láthatatlanul lármáznak, élettel telik meg a tuja lombkoronája. Így már sokkal egyszerűbb hinni az éneklő bokorban, amely A három amigo című filmből lehet ismerős. Időközben az is kiderül, honnan jönnek a különös, ropogó hangok. A verebek bontják ki a tuja már beérett tobozait, hogy kiszedegessék belőlük a magvakat, ők ropogtatnak, recsegtetnek, és ők varázsolnak esőt az udvarba.
