Talán tavaly figyeltem fel rá, hogy új szokásom kezd kialakulni. Valamely évszak egyik reggelén megállapítom, hogy igenis ez a nyár első napja, vagy az őszé. Valami olyasmit érzek ilyenkor, mintha a levegőben megjelennének az évszakra jellemző illatok, rezgések, hangulatok. Ezzel nem is lenne gond, de ugyanannál az évszaknál többször megcsinálom. Így szeptember és október egy-egy reggelén megállapítottam, hogy pontosan ez az ősz első napja, érzem, és innentől kezdve minden más lesz. Ma azonban arra ébredtem, hogy ténylegesen is fordulóponthoz érkeztünk, már ami az időjárást illeti. Nem az illatok, a látvány volt letaglózó. November eleje van. Megjelentek az első talaj menti fagyok. A levelek eddig lassan sárgultak, és lassan hullottak le, egyenként. Ma viszont a kerítés végénél lévő akácfáról tódulnak lefelé a levelek. Nem egyesével, hanem százával. Halottak napját követően mintha a természet is úgy gondolta volna, hogy ideje nyugalomba vonulni, és eltenni magát a következő idényre. Hirtelen jött. Vörösmarty verssorai jutnak eszembe, bár ez még szerencsére nem a tél.
„A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten”
