Azt szokták mondani, hogy a férfiak úgy tudnak beszélni a katonaságról, mint a nők a szülésről. Nem csoda, hiszen mindkettő valamilyen szinten egy fordulópont az életben: a fiúból férfi válik, a nőből pedig édesanya.
Számomra pontosan négy évvel ezelőtt jött el ez a fordulópont. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor először megláttam őt. Még épphogy elmúlt az altató hatása, a császármetszés utáni seb még nagyon fájt, de amikor behozták a szobába és a karomba tették, akkor egy pillanat alatt elmúlt minden rossz érzés. Csak néztem a pici arcát, és nem akartam elhinni, hogy kilenc hónap után végre itt van. Akkor és ott a kórházi ágyon előtte soha nem érzett szeretet árasztott el, és tudtam, hogy bármi történjék is, ez soha nem fog elmúlni.
És bumm! Csak úgy elröppent négy év, ma pedig egy huncut kisfiú mosolyog rám nap mint nap. Én pedig csak nézem őt, és nem tudom elhinni, hogy ilyen gyorsan felcseperedik. Hova szalad az idő?
Számomra január kilencedike már nem csupán egy nap a sok közül.
