A kerékpárosokat sokan a közlekedés mostohagyerekeinek nevezik. És nem is minden ok nélkül. Amikor a szakemberek várost, utcát terveznek, elsősorban az autósokra gondolnak, és mielőtt még bármit is berajzolnának a tervekbe, az utak nyomvonalát jelölik ki. Azután megrajzolják a járdákat, és ha még találnak egy kis helyet, odabiggyesztenek egy kis zöld felületet, fűvel, fával, bokorral. Azután eszükbe jut, hogy hoppá, a biciklisek kimaradtak… És erre két válaszuk van. Vagy a zöld terület méretét csökkentik, vagy úgy döntenek, hogy a járdát átkeresztelik kerékpáros és gyalogos úttá. Azután ennek kétféle következménye lesz. Utóbbi esetben a biciklisek a gyalogosokkal ütköznek, koccannak össze, míg az előbbi esetében az élő természetet csodálhatják meg időnként közelebbről. Előbbi bosszantja az embert, de egy kis odafigyeléssel elkerülhetők a közvetlen találkozások, de a fák lombjával való találkozás nem feltétlenül a kerékpárosokon múlik. Jön egy kis szél, és a bicikliútra lelógó ágak megsimítják az ember arcát, vagy éppen az orrába, szemébe nyúlnak. Jön egy nagyobb szél, és a bicikliútra lelógó ágak pofon csapják az embert. Eső után egy kis extra arcmosás is jár. És még van ember, aki csodálkozik azon, hogy valaki nem feltétlenül elégedett a mindenféle közvállalatok munkájával?
