Mindig is vonzott a rejtély: már gyerekkoromban szerettem volna lemenni minden régi pincébe, fel akartam mászni az omladozó padlásokra, az óvárosok szűk utcái pedig éppúgy vonzottak, mint a vártornyok fémráccsal lelakatolt bagolydúcai. Mámoros örömet szerez a mai napig egy-egy talált tárgy, homályosan fogalmazott levél vagy megfakult családi fotó. Ilyenkor leküzdhetetlen vágyat érzek arra, hogy felfedjem és megoldjam a titkukat. A megközelíthetetlen misztériumok pedig évekig képesek fenntartani a kutakodás vágyát bennem.
Így van ez a kúlai temetőben levő, kupolás családi kriptával is. Gyerekkoromban sokat jártunk a komor síremlékek között, hisz nagymamám és dédanyám is ott nyugszik. Minden alkalommal elsétáltunk az egyre jobban omladozó, ám önmaga fenségében időtálló körépítmény előtt: a mai napig érzem azt a hívogató, áporodott szagot, amely a betöredezett vitrinek mélyéből kísértett. A családi sírbolt titka hatalmas mágnesként vonzott magához: apum mesélte is nemrégiben, hogy sokszor kitéptem a kezem a védelmező karjából, és az érvelő tiltások ellenére megbabonázottan rohantam a bedeszkázott ajtó felé. Mindig be kellett kukucskálni, meglesni a láthatatlant, megtapogatni a megérinthetetlent.
Vágyakozva tekintettem az őszi színek gazdagságában megbúvó kripta felé az idén novemberben is: a helyszínhez nem méltó örömujjongás tört ki belőlem, amikor megpillantottam a felszabadított boltíves nyílásokat. Férjem intő szavai sem tudtak eltántorítani attól, hogy végre belülről is felfedezzem életem nagybetűs Titkát. Négy évtizedes vágy vált valóra, amikor a kripta földalatti mélységéből a kupola nyílásán keresztül behatoló fény felé emeltem arcom. Immár láttam a láthatatlant, érintettem az érinthetetlent. Már csak meg kell fejtenem a megfejthetetlent...
