Néz a kutya az ablakból. Megvan a szemkontaktus. Az eb csahol az üveg mögött. Én biciklizek az utcán, és közben hitetlenkedve nézem, hogy mit keres ez a jól megtermett jószág a szobában, az ablakban. Ott virágot szoktak tartani, nem négylábút! Látszik rajta, hogy nem véletlenül keveredett az ablakpárkányra egy kertes házban. Jól tartott keverék. Pedigré nincs, de helyette ragyogva fénylik a szőre, a hája gyűrődik a nyakán, a hátán és mindenhol. Ilyen hülyeséget sem láttam még, kutyát az ablakban tartani, jegyeztem meg akkor magamnak. Bár gyerekkoromból emlékeztem egy-két vénlányra vagy özvegy, idős nénire, aki macskát tartott a lakásban. Ezek sokszor napoztak az ablakban, amit az iskolában hazafelé tartva megcsodáltunk a barátaimmal, mert kutyát és macskát otthon nem lehetett bevinni a házba. Esetleg csak titkokban, gyerekcsínyként.
A szobában tartott csahost is egyedi esetnek tartottam. Egy elkényeztetett házi kedvencnek, amely számomra érthetetlen emberi szeszély folytán beköltözhetett a lakásba a gazdája mellé és azt csinál, amit akar. A nyár folyamán aztán rádöbbentem, hogy tévedek, mert sok kertes házban a szobában tartják az ebet. A nyitott ablakoknál sokszor lehetett hallani a kutyaugatást a lakásokból, és láttam buksit a szúnyogháló mögött kuksolni, vagy éppen a függöny mögött megbújni.
Ezen elképedtem, és továbbra sem értem, hogy mire jó!
Az őseim mindig azt tanították nekem, hogy minden jószágot a saját természete szerint kell tartani, figyelembe véve a szükségleteiket. A háziállatokat bármennyire is szeretjük, nem visszük be a házba, mert nekik és nekünk is jobb, ha az ólban, istállóban, legelőn vagy éppen az udvaron a kutyaházba laknak. Szerintem a kutyának sem emberi körülményeket kell teremteni. Hanem ebnek valót, hogy szabadon bóklászhasson az udvaron, ugasson, csontot rágjon és hemperegjen a földön. Gondoljunk csak bele, ha szerepet cserélnénk, és nekünk, embereknek kellene kutyamódra élni, hogyan éreznénk magunkat. Szerintem úgy, ahogyan ezek a szobakutyák érzik magukat: rosszul!
